Tiszta lapok, néhol sárfolttal

Talán megint abban a helyzetben vagyunk, hogy nem a pályán történtek játsszák a főszerepet: miközben az Empoli hazagyalogolhatott a három ponttal, a Milan aktuális csapatkapitánya beintett a klubnak.

Mindenek előtt úriemberhez méltóan indítunk egy elnézéstkéréssel, de az Empoli elleni visszatekintőnk elmaradozik – sokat (?) lehetne elmélkedni arról, hogy miért is alakult úgy, egyben ez rámutat a Milan idei gyengeségeire is, hiszen egy ilyen meccsre képtelen volt felpörögni a csapat. Azzal viszont tisztában vagyunk, hogy nagyjából bárhogy keverjük a lapokat, egyetlen ász sem lesz nálunk, úgy meg azért néha lehet nyerni, de többnyire nem – no nem mintha a túloldalon annyira sok állt volna csatasorban, de a calcio már csak ilyen, és persze lehet egyjóízűt “nemiskellazEL-ezni”. Egyébként nem kell rögtön tisztítótüzet követelni, ha a Crotone-Bologna-Cagliari trió ellenit hozzuk, az elég is lehet az EL-re, ha meg mégsem, akkor na bumm, legalább nagyobb erőkkel lehet menni jövőre a bajnokságban.

Amiról azonban inkább szólnánk, az Mattia De Sciglio helyzete. Ritkán esik meg, hogy a San Siro kifütyülje az aktuális csapatkapitányát – ami még ha persze inkább papíron is igaz, mert ugye sem Abate, sem Romagnoli nem volt  a pályán, így kerülhetett egyáltalán Mattiára a szalag ; viszont mégis megesett az Empoli ellen. Az okokért sem kell messzire mennünk: a meccs előtt erősödtek fel azok a hangok, miszerint DS köszöni szépen, de inkább a Juventusba szerződne a nyáron, mintsem hogy megújítaná a 2018 nyarán lejáró szerződését a Milannál. Sokan, sokfélét kiabáltak rá, hogy joggal, vagy jog nélkül, azt nem tisztünk eldönteni: abban viszont szinte biztosak lehetünk, hogy lehetett volna ezt gálánsabban is rendezni.

Alapjában véve nem túl szerencsés, ha valaki felül a Milánó-Torinó járatra, bár a legutóbb ilyen utasnál inkább pezsgőt pukkantak, mintsem a szitkok száguldoztak volna, hiszen Andrea Pirlót némi túlzással szalaggal átkötve, teljes vigyorral adtuk oda a Juventusnak. De Sciglio esetében azonban nagyjából egy tíz millió eurós összegről lehet olvasni, amit hajlandó lenne érte a Juve fizetni: leszállva azonban az anyagiak okozta esetleges mercato-járatról, bizonyos szempontból igenis érthető, miért nem ujjonganak ennek annyira. Egyrészt egy Milan-nevelésű játékosról van szó, és persze nem ő lenne az első, aki a nagy északi hármas valamelyik primaverájából pallérozódva végül máshol teljesedne ki, de az említett urakat azért annyira nem szokás szeretni az otthonban – főleg, ha az ajtóból visszanézve esetleg még be is mutatnak egyet. De Sciglio pedig nagyjából ezt tette. Ami teljesen érthetetlen a sztoriban, hogy miért volt szükség arra, hogy a szezon hajrájában karizmatikusan kijelentse, hogy nem is érdekli a Milan ajánlata, mert ő már döntött erről – tudván, hogy minden bizonnyal ő lesz a Milan csapatkapitánya a következő pár bajnokin, amíg nincs Romagnoli. Nem épp a legszerencsésebb elszólás. Nyilvánvalóan alá lehet támasztani, hogy miért csábítóbb MOST a Juventus, mint MOST a Milan, ugyanakkor elég visszásan hat, hogy miután sikerült lezárni a tulaj-bizniszt, meg sem várva azok jelentkezését, ajánlatát, egyértelműen elutasítja a nevelőklubjával való további kapcsolatot – miközben az Inter elleni derbi előtt arról beszélt, hogy micsoda megtiszteltetés a Milan csapatkapitányának lenni. Oké, mi mást mondhatna: de ha ezt meglépem, egy héttel később nem úgy folytatom, hogy a biankóra is nemet mondok. Az tiszta, hogy semmilyen garancia nem létezik arra, hogy azzal, hogy immáron nem Berlusconi vezeti a Milant, egy-két éven belül itt elindítják a trófeahalmozás.exe-t, de annyiban talán megtisztelhette volna az urakat, hogy egyrészt megvárja, amíg asztalhoz ülnek, esetleg kivár a szezon végéig, és bejelenti, hogy köszike, szerettem itt játszani, de van egy olyan ajánlatom egy BL-győzelemre esélyes csapattól, amit nem szeretnék kihagyni. Valószínűleg ekkor sem lett volna könnyes és könnyed a búcsú – de egészen más szituáció, mint csípőből kilőni, hogy őt nem érdekli más, csak a Juventus ajánlata. Amit egyébként abból a szempontból teljes mértékig el lehet fogadni, hogy egy olyan klub hívja, ahol rendezett viszonyok uralkodnak, komoly célokért mehet, és 24 évesen még bőven benne van, hogy valóban klasszis játékossá tud fejlődni ebben a környezetben – de a hogyan erre is erőteljesen rányomja a bélyegét, amit nehéz nem figyelembe venni. Ráadásul az új csoport első mondatai között prioritásként nagyjából három dolog szerepelt: Suso, Donnarumma és De Sciglio szerződésének meghosszabbítása – ezért is roppant fura, hogy még az ajánlatot sem várta meg a döntése kapcsán. Ha minden igaz, pénteken persze leülnek a felek, de elég komoly fordulat lenne, ha aláírt papírokkal állnának fel az asztaltól, és amondó vagyok, egy olyan játékosnak, aki ebben a szituációban, “a projekt egyik kiemelt elemeként” kezelve nem óhajt itt maradni, azért sokat nem is érdemes tenni – a további sárdobálás nem nagyon hiányzik, menjen, köszönjük.

A másik oldal persze, hogy mennyit vesztünk De Sciglióval: az olasz válogatottnál is számításba vett szélsőhátvéd azért közel sem hozta azt, ami talán elvárható lett volna tőle. Ebben a tekintetben persze többnyire bajban vagyunk, mert nagyon keveseket tudnánk megnevezni, akik stabilan jól teljesítettek, de Mattia úgy másfél szezon óta inkább csak keresi önmagát, húzóembernek semmiképp sem nevezhető – ebben persze kérdéses, mekkora szerepe volt annak, hogy milyen állapotok uralkodtak Milanellóban. Sokszor írtam, gyakorlatilag lehetetlen ilyen szituációban bármit is nyújtani: semmi sem volt biztos, folyamatosan csak a kérdőjelek és az anomáliák bukkantak fel, miközben a nyomás azért érkezett fentről – aki mindezektől függetleníteni tudja magát, az nagy valószínűséggel olyan képességekkel bír, amit a (remélhetőleg múltbeli) Milan nem tud megfizetni. Persze, ez nem úgy működik, hogy nyártól kezdve mindenki kivirul, és egy csapásra jobb lesz minden: nyilvánvalóan lesznek hibák és pofonok, de az, hogy az új vezetés valami újnak a létrehozásában gondolkozik, nagyban számítva ebben Mattia De Sciglio szolgálataira, az úgy fix volt. Hogy most az új Maldini ment el tőlünk, vagy tényleg “csak” ennyit tud, azt nehéz megválaszolni, de nagyjából az ősz végére ez már tisztázódni fog. Nyilván nem egyszerű az ügy, mert ha a Milan még pénzt akar látni ebből a transzferből, akkor most kell eladnia, mert jövőre ingyen távozhat – és ki tudja, hogy később lett-e, vagy lesz-e egy ilyen fokú lehetősége a váltásra. Az elhúzódó tulajváltás egyik vesztese lehet De Sciglio, hiszen ha mindez csak egy évvel korábban megvalósul, akkor mindenki tisztábban láthatott volna ebben az ügyben. Azon pedig nem kell csodálkozni, hogy eddig nem foglalkoztak a szerződés hosszabbításokkal, hiszen az sem volt biztos, hogy Silvio Berlusconinak fogják hívni az elnököt tavaly novemberben – végül áthúzódott idén áprilisra, de kicsit furán is nézett volna ki, ha a leköszönő stáb tárgyalgat olyan ügyekben, amelyeknek sem a költségeit, sem egyéb más vonzatait és következményeit már nem ők fogják állni. Mindezek mellett egyetlen dologba továbbra is bele lehet állni: semmi szükség nem volt arra, hogy De Sciglio így intézze ezt az ügyet, még ha az érdeklődés nem is újkeletű, és ebben a pillanatban nincs is aláírt szerződése a következő évadtól a Juventus-szal.

Kis időre valószínűleg csendesedni fog a dolog, mert a Crotone ellen (taktikusan összeszedett ötödik sárgával) hiányozni fog, így egyelőre az a dilemma, hogy ki legyen majd a Capitano Montolivo, Abate, Romagnoli és De Sciglio hiányában, viszont a következő körtől megint jöhet egy olyan konfliktus, amivel Montellának meg kell birkóznia. Egyrészt ugye a pénteki tárgyalások után fogunk járni, ami után nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy De Sciglio távozik a klubtól a nyáron, másrészt viszont lejár az eltiltása, és mivel Abate a komplett idényre kidőlt, így picit kevesebb az opció a szélekre, ugyanakkor elképzelhető, hogy nagyon is éles versenyfutás lesz az Európa-liga helyekért. Vangioni ugyan nem mutatott rosszat, de úgy néz ki, teljesen kikerült a pixisből, a jobb oldalt Calabria viszi, így nagyjából Antonelli maradt balbekknek, aki viszont a keretbe se nagyon szokott odaférni, bár ebben azért van szerepe a sérülésének is. Kérdés tehát: Montella egyrészt ki tudja-e rángatni, vagy tudja-e önmagát függetleníteni De Sciglio abból a helyzetből, hogy az ultrák és a közönség bizony igencsak ellene fordult – vagy ezzel szembeszállva berakja a maradék pár meccsre az egyébként igen szerény, visszahúzódó, tulajdonképpen kissrácot? Nyilván a serpenyő két oldalára lesznek helyezve a kockázat-nyereség tényezők, kérdés, hogy az Európa-liga szereplés fog-e annyit érni, hogy a Milan felé nem épp udvarisan viselkedő csapatkapitány visszatérjen a kezdőbe, vagy ez elég lesz ahhoz, hogy felülírja a szakmai tényezőket, és a kispadon fogja végigcsücsülni a hátralévő pár bajnokit.

Mondhatjuk, hogy túléltünk Mattia De Sciglio távozásánál komolyabb értéket képviselő játékosok távozását is, valószínűleg ebbe sem rokkan bele a klub. Csak egy olyan, kissé önhibájából, kissé a játékos oldaláról is keletkezett konfliktust kell most nagyon jól kezelnie az új vezetésnek, ami kritikusan hathat a közeljövő eseményeire is: ha sikerül itt marasztalni De Scigliót, kérdés, milyen fogadtatása lesz a nézők részéről a dolognak, viszont ott van egy ígéret a kínaiak részéről, hogy már bizony vele, Susóval és Gigóval számolnak mindenképpen a jövőben. Ha elengedik, akkor viszont egy olyan posztra is költeni kell, amivel előzetesen nem feltétlenül számoltak, még ha Kolasinacról suttogtak is, de egyelőre nincs megerősítve – Olaszországon belülről pedig gyakorlatilag nem lehet pótolni, csak komoly invesztálással. (Ghoulamot persze bedobták, de ő az általa igényelt magasabb fizetés miatt van a periférián, most 0,8-at keres, és a Bayern ott áll lesben – csak fun fact, De Sciglio 1,5-öt visz haza évente) Szakmailag védhető indokok, viszont védhetetlen módszerrel – egyelőre ebből csak mi jövünk ki rosszul, Fassonén és csapatára pedig rögtön odavetődik a fókusz.