Urak, és igen, igaza lett Harkness kollégának, valóban az lett belőle, pedig nem úgy indult, nem is úgy folytatódott, aztán valami hihetetlen fordulattal mégis behúztuk az elmúlt évek talán legemlékezetesebb, legérzelmesebb Madonnináját. Nem azért nyertünk, mert jobban tudnánk náluk focizni, mert nálunk játszana több vagy jobb klasszis, vagy éppen megleptük volna őket valami mesteri taktikai húzással. De még csak azért sem, mert jobb napot fogtunk volna ki nálunk. Egész egyszerűen mi voltunk azok, akik úgy küzdöttek, ahogyan azt ezen a derbyn kell — ha úgy adódik, csúszva-mászva, a labdát csak nyomozva, fogat összeszorítva bekkelve, és ha már süllyedni látszik a hajó, hát akkor mindent bele, előre, legfeljebb kapunk még egy párat, de legalább megpróbáltuk, a kurva-rohadt életbe!!! Milánó ROSSONERO. Jellemző az egész történetre, hogy az az OliG duplázott, aki fiatalabb fénykorában sem volt már az a 90 perces játékos, a hajrában, úgy, az egész támadás az ő labdaszerzésével indult. És igen, az egyenlítő gólnál pontosan heten mentek fel a mieink a támadással, és nem is ünnepeltek valami hosszút a srácok, ütemesen zárkóztak vissza a mihamarabbi középkezdéshez. Milan-szív, na!!! Sokat ehhez hozzátenni nem is tudok és nem is akarok, a hajtás után néhány röpke gondolat.
Az első félidő — mondjuk azt — a várakozások szerint alakult, jó szarul, de legalább nem tragikusan. Minden megszakadásunkkal is annyira voltunk jók, hogy megakadályozzuk, hogy a legveszélyesebb bombázók ziccerhez jussanak a kuzinoktól. A kapuhoz talán kétszer, ha felértünk, egyszer Rafa a blokkba lőtt, egyszer meg Tonhal megküldte erős 25-ről, korrekt kis löket volt egyébként, meg kell hagyni. És ennyi. A címvédő-listavezető képes volt kimozogni a letámadásunkat, gyakorlatilag folyamatosan tolták le a mieinket a pályáról, súlyosan alárendelt szerepbe kényszerültünk. Nagyon-nagyon kevesen, csak ketten, de legfeljebb hárman tűntek ki: Miki meccsben tartott minket, ami e világi lénynek elérhető volt, azt ő kiszedte, tök mindegy volt, hányadik emberen változtat irányt, a reflexre is volt reflexe, becsúszva mentett Milánó-külsőn, és közben még higgadtan és pontosan is játszotta meg a lasztákat. Nála már tényleg csak Sanyi keze fürgébb, mert azt nem is látjuk mozogni, annyira gyors. Ostromolja az emberfeletti dimenziókat, a kapusunk, na. A másik Tonhal, aki effektíve tudott mit kezdeni a labdával, volt látható jelenléte, nyomás alatt is meg tudta okosan tartani, megjátszani. És bizony az a Károly, aki ilyenkor is Károly. Nekem Anulu tetszett még az első félidőben, még akkor is, ha benne volt a gólban. A gyerek csukott szemmel is olvassa a játékot, és még ügyes is, nincsen beszarva egy derbyn sem, és azt hiszem mi sem vagyunk, ha ő van bent középen.
És akkor jött a második félidő. Kurva sok jóság nem nézett ki így előre, de már annak is örülhettünk, hogy csak mínusz egyről kezdhettük egyáltalán. Beállt VékonyMessi, SzélesMessi helyére, na ő már egy fokkal jobban érezte, merre vannak a rések, és a labda sem volt annyira messi barátja. (Tudom, hogy ez nagyon szar volt.) A „hazaiak” érezhetően visszavettek, ahogyan teltek-múltak a percek, úgy jutottunk egyre több levegőhöz, és szép lassan át tudtuk venni az irányítást. Ezt csak fokozta Dikaz beállása, aki a megszokottól eltérően most zavart tudott kelteni az ellenfélnél, elég nehezen követték le a bemozgásait. Ez való neki, ő egy nagyon erős B-terv, nem szabad gyenge A-nak használni. Ezzel párhuzamosan meg KisPippó valamiért úgy érezte, hogy a Cagliari ellen kell tartani az eredményt, úgyhogy beküldött egy Verona-szintű cseresort, és sorban lekapdosta azokat, akik terrorban tartottak minket az első félidőben. Rómában nem lehet mindent megtanulni. No nem baj, meg lehet próbálni, de minket ennyire nem lehet megalázni. Lényeg a lényeg, csattant is a faszkorbács, a puding próbája az evés, hát ezeket megettük a gecibe, gyerekek. És így dicsőültünk meg, mi, az első félidőben még csak űzött vadak. És igen, Zsír duplája után csak pislogtak, mint hal a szatyorban. Mire vártak, a negyedik oltásra? Hiszti, az volt, kiderült, hogy dehogynem vettünk senkit sem januárban, csak vagy 70 kiló Goudát. No de elég az ellenfél kutyázásából, annál is inkább, mert ez is csak egy újabb képzavarhoz vezet, ugye.
És nem, nem forgott a győzelmünk veszélyben, még csak komolyabb nyomás alá sem kerültünk. Győztünk, mert győzni akartunk. Még Theó is hőssé vált, még úgy is, hogy rommá szopatta a cseppet sem sztár Dumfries. Mindegy, a lényeg az, ott volt mindenhol, nem féltette magát, beleállt még az élő fába is, ha kellett, arcoskodott, ha kellett, akkor páros lábbal kaszált. És most ezek a dolgok döntöttek. És hogy merre tovább? Bármi is legyen, ez egy óriási győzelem volt, teljesen váratlanul, a semmiből, hatalmasat fordítva, én tuti fel fogom csapni még jó sokszor az összefoglalóját. Hogy lesz-e több belőle, lehet, hogyne lehetne, de azt a bizonyos annyira vágyott „többet” az olyan próbatételeken keresztül lehet kivívni, mint amilyen a jövő vasárnapi ebédidős genovai látogatás lesz. Próbáljuk meg!!! És még előtte Coppa-összefeszülés a Coccolinóval hét közben. Lesz itt még bőven mit kiforzázni, gyertek majd!!!