Valószínűleg mindannyiunk számára megvan az a momentum, ami köt bennünket a Milanhoz. Valószínűleg mindannyiunk számára van egy, vagy éppen több játékos, akire mindig is fel tudtunk nézni, és valószínűleg számtalanszor hallhattuk és tulajdonképpen úgy is érezhettük, hogy a Milan-család szlogen valójában is létezik, és nem csak egy rossz maszlag. Viszont egyre több jel utal arra, hogy át lettünk verve, fiatal barátaim.
Bevallom, nekem az utolsó lökést az adta, hogy még lefekvés előtt gyorsba’ ránéztem a hírekre, vajon mi történhet Milanellóban péntek este: és látom, hogy éppen készülnek elpasszolni El Shaarawyt. 20 millió euró körüli összegért mehet a Monacóba. Az tény, hogy az utóbbi időben valószínűleg kimerítette az összes létező Tb-kedvezményt, de alig egy hete még arról beszélt Mihajlovics, na majd a középpályán megoldja vele a helyzetet, mint ahogy Carlo tette Di Maríával. Ehhez képest gyakorlatilag a semmiből jöttek elő a távozásáról szóló hírek, és úgy tűnik, a Fáraó a hercegségbe költözik. (Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy ilyen kaliberű futballistákért mostanában gond nélkül elkérnek 40 milliót, de persze nekünk jó lesz a 20 is.)
Játékosok jönnek-mennek, ez a profi futball. Kénytelenek vagyunk elfogadni. De valahogy korábban sokkal inkább lehetett azt érezni, hogy nem csak kiadott utasítás volt a játékosok felé az, hogy nyomják tele a médiát: a Milanban azért jó játszani, mert ez egy nagy család. Maldini, Kaká, Sevcsenko… Az embernek mindig a szép és jó jut eszébe, amikor ezek a nevek előkerülnek. Azonban éppen utóbbi kettejük pályáját már beárnyékolja az eladásuk, és visszatérésük: amiből mondjuk még Kaká egész jól jött ki. Gondoljunk bele, a Milannál mindig volt 2-3 játékos, akikhez mindenki valahogy másképp (na nem úgy, ahogy az ma divatos) viszonyult, mert mindig voltak legalább ikonjaink. Vagy azért, mert nálunk nevelkedtek, vagy azért, mert olyan teljesítményt tettek le, ami miatt joggal emelték őket az egekbe a Curva Sudban is. Egyszerűen volt karakterünk. Határozott, magabiztosságot és erőt sugárzó embereink, akikre büszkén azt lehetett mondani: igen, ő velünk van.
Nem tudhatjuk, mi lett volna El Shaarawy sorsa (és persze a poszt megszületésének pillanatában hivatalosan a Milan játékosának tekinthető, de innen azért ritka, hogy megforduljon egy transzfer – vagy legalábbis az, hogy maradjon az illető), de az eladása benne nem is azt gerjeszti, hogy még egy távozót kellene pótolni, hanem sokkal inkább azt, hogy a nagyon kevés potenciális ikonból egyről habkönnyen lemondunk. Nem érdekel, hogy az elmúlt két évben alig játszott meccset, nem érdekel, hogy Ibrahimovics jöhet helyette, és nem érdekel az sem, hogy miképp talált volna neki Mihajlovics helyet a pályán: Stephan számtalanszor kijelentette korábban, hogy a Milanban képzeli el a jövőjét, de olybá’ tűnik, ez ott fent már nem ért semmit, mert kellett egy kis lóvé. Az sem tud érdekelni, hogy ilyen két év után tulajdonképpen jó pénzt adnak érte (a tehetségről már szóltunk, ugye), kenhetjük a hajunkra az egészet.
Éppen attól fosztanak meg bennünket, hogy egy bő évtized múlva is legyen egy (vagy legalábbis egyel több, de ez nagyon optimista verzió) olyan játékosunk, akiért még mindig érdemes lesz kimenni a megújult 48 ezres stadionba (addigra azért reméljük, elkészül), aki igazi példaképként állhat majd a jövő Milanban focizó fiataljai előtt.
Egy igazi rossonerivel kevesebb, de ezen már az utóbbi évek tendenciáját tekintve nem kell meglepődnünk: Seedorf, bár igen határozott volt, de azt követően, hogy januárban még évtizedes pályafutást várt tőle Berlusconi, úgy tűnik, túl határozott volt ahhoz, hogy ezt véghez is vigye, gyorsan ki is tessékeltük. Inzaghi tapasztalatlansága valószínűleg már korábban is tükröződött, őt viszont hagytuk egy éven keresztül, hadd’ főjön a saját levében, és akit egykor ünnepeltek, azt hétről-hétre gyalázták a világ minden táján. Szívderítő érzés, mit se mondjak. A fiatal, olasz Milan projektbe, amit Berlusconi megálmodott, ezek szerint akkor kevésbé illik bele Stephan El Shaarawy – ellenben Honda varázsolhat továbbra is, persze kellenek a keleti bérletesek is. Naivan hittem benne, hogy a Milan nem fog feltétlenül erre az útra lépni, és tényleg lesz valami, ami megkülönbözteti a többi klubtól, ha már működött egy ideig, de mostanra csak távozó, megbukott és megbuktatott kedvenceket tudunk felmutatni. Na meg egy ősinterest a kispadon, akiben feltétlenül hiszünk. Hát, ha ez a profi futball, amire feltétlenül szükségünk volt a klub eladásának nagy részével, akkor köszönöm, én inkább kihagynám. De azért twitteren mehet a #weareacmilan!