Úgy emlékszem, ’14-ben volt, hogy találkoztunk egy nyári reggel Csirko mesterrel a Jászain vagy az Oktogonnál – ha a Jászain, akkor a Madalba tértünk be, ha az Oktogonnál, akkor nem tudom. De az biztos, hogy Csirko nagy cappuccinót kért, én pedig fekete teát. Így ment ez a blog nagy öregjével – összetartás olyan reggel kilenc körül. Nekem, mint rutinos egyetemistának, megfelelt, és neki is – hogy mit csinált, nem tudom már pontosan, de nem vette fel a reggeli műszakot ő sem valamelyik irodaházban a környéken. Kihozták ezeket a komoly italokat, s gőzölgésük felett Csirko belekezdett eszmefejtésébe – annyira gyakran nem találkoztunk, és maguk az italok sem hoztak minket közelebb egymáshoz, meg hát a reggeli időzítés sem az oldott baráti beszélgetések közhelyes alkalma – a Milanról beszélve viszont megengedheti magának az ember az érzelmesebb, átszellemültebb hangnemet, még akkor is, ha sem a helyzet, sem a beszélgetőpartner személye, de legfőképpen az a reggel kilenc maguktól nem fűtenék fel a beszélgetést. Talán a habot kanalazgathatta, mely alkalmat teremtett arra, hogy belekotyogjak mondandójába, és valami olyasmit szólhattam közbe, hogy Maldini mekkora kapitány volt, vagy ha nem is ezt pontosan, akkor a személyét méltattam. És erre nagyon emlékszem – Csirko a helyzetnek által megengedett maximális beleéléssel, erélyesen – talán fogalmazhatok így is – leteremtett, és sietve, de kimérten, minden szót külön hangsúlyozva ítéletet hirdetett: A CAPITANO BARESI, NEKI CSAK B A R E S I A CAPITANO.
Continue reading
