A pokolból, ha nem is a mennybe, de jelentősen fentebb léptünk: egészen elképesztő volt látni, hogy azok az ólomlábak, amik az utóbbi hetekben pörögtek, most hogyan működtek egy elképesztően nehéz helyzetben. Jött a kispadról is a segítség, minden értelemben – és persze nem kell rögtön befoglalni az összes jövő évi csütörtököt, de legalább maradt sanszunk.

Tulajdonképpen teljesen rezignáltan figyeltem az első 45 percet: Paletta első sárgája után szinte csak kérdés az volt a kérdés, hogy mikor jön a második lap, és nagyjából semmi nem utalt arra, hogy meg fogjuk nyerni ezt a meccset. Egészen Kucka pirosáig – mert bár utána volt Donnarummának egy nagy védése, de gyakorlatilag minket tett helyre az, hogy kilencen maradtunk. Számomra nem kérdés, ha ez a meccs nem Bolognában van, kizárt, hogy nyerjünk: a liga egyik legrosszabb passzában lévő csapat ellen azonban, amelyet pár napja lemészároltak, ez tökéletesen belefért. Persze nagy szerepe volt ebben annak, hogy olyan center játszott elöl, aki jóval mozgékonyabb, mint Bacca. Ha nagy szavakat akarnánk használni, akkor Montella stílusának megfelelő játékos volt elöl, még hogyha a kényszer szülte is, de látszott, hogy ez jóval életképesebb, mint a köhögős 433, és bocsánat, hogy nem olvasok el teljesen egy ilyen győzelem után, de inkább azt a problémát látom, hogy Baccával elöl egyszerűen nem folyik a foci. Ebből persze nem következik egyenes arányban, hogy Deulofeuval vagy Susóval igen, de bármennyire is próbálja leplezni Bacca azt, hogy őt ez nem zavarja, és nincs semmi diszharmónia közte és Montella között, valami tényleg nem smakkol, és jelenleg ebből szívunk. A három ponton túl remélhetőleg egy nagyon komoly dologban sikerül előrelépnünk, ez pedig a taktikai flexibilitás, mert bármennyire is vannak lyukak a keretben, azért nem a Marianna-árokba zuhanunk, bármerre is induljunk el.

Az meg megint egy külön kérdés, hogy hogy lehetett egy órán keresztül ennyire bután játszani: nem csak a fölösleges faultok, hanem akárcsak a Samp ellen, teljesen indokolatlan megoldások, semmi tudatosság, csak izmozás, ehhez pedig egy olyan center, mint a jelenlegi Bacca, és pláne egyedül, haszontalan. Meg lehetne próbálni akár a 442-t is, valamelyik spanyollal párjaként, Lapadula játékban nem annyira ügyes, még ha több higanyt is tartalmaz a lába, mint a kolumbiainak. Deuloufeu elöl maradásával, és főképp Poli becserélésével Montella végre nem is egy olyat húzott, ami egyrészt abszolút bevált, másrészt eredményre is vezetett: szintén a győzelmen túl remélhetőleg ezt nyertük a leginkább, végre visszajöhet valami az edző hitéből, és úgy érezheti, mégsem egy kókler ül a padon. Az utóbbi hetekben látássérültként csapkodott a sakktáblán, most viszont vagy felkapcsolták a villanyt, vagy végre le tudott higgadni, de az tény, hogy úgy nem fog sikerülni nem hogy az Európa Liga, de egy tisztességes szezon sem, ha a kispadon ilyen szintű hibák, vagy rossz megoldások születnek. Ugyanakkor szükség volt Poli csupa szív játékára, aki teljesen hideg lábbal beállva hozott egy több mint vállalható meccset, Vangioni szintén megbízható játékára, és Pasalic rengeteg futómennyiségére: mondjuk a horvát volt az, akit szemrebbenés nélkül le lehetett volna kapni már korábban is, és nem is kellett volna leszúrni, mert minden bizonnyal tudta volna, hogy ez egy kalap csokoládé volt. Hiába ért fel rengetegszer, csak rossz döntései voltak – aztán persze mindent feledtetett a 89. percben.

Szép győzelem, nyilvánvaló, de ettől a közeljövőnk túlzottan biztosította: az mondjuk még előnyünkre is válhat, hogy a mostanában abszolút bizonytalan Paletta pihenni fog, Kucka kényszerpihije viszont már más kategória, főleg úgy, hogy Pasalic kifutotta magát, Romagnoli húzódásával pedig ki tudja, mi van. Rómába a Lazióhoz mondjuk szerettünk gólt rúgni menni, de tartok tőle, hogy megpróbáljuk még a 433-t, ráadásul valószínűleg egy igen összeszokatlan csapattal. Mindezek mellett is, baromi szép kis siker volt a szerdai, kilenc emberrel nyerni egy olyan tett, amit valószínűleg még egy ideig emlegetni fogunk.