Innen már tényleg nincs visszaút: évek aggodalma és stressze ér véget ma – és teljesen jogos a kijelentő mód, mert ma aláírják az átadás-átvételi papírokat, és a Milan egy kínai csoport kezébe kerül.

Nincs tovább. Megdöbbentő és egyben elég nehéz is belegondolni abba, hogy nem Adriano Galliani fog nyilatkozni a mercato hírei kapcsán, nem fogjuk látni a mémekké váló örömeit, nem jönnek majd a hírek arról, hogy Berlusconi meglátogatja a csapatot egy fontosabb meccs előtt – mindaz, ami 31 éven működtette – és talán azzal sem túlzok, hogy felemelte – a Milant oda, ahol ha most nem is áll, de renomét tekintve sorolható, annak bizony 2017. április 13-án vége. Ezen a ponton pedig a köszöneten kívül nem tudunk mit mondani.

Az persze egy vitás kérdés, hogy Silvio Berlusconinak kell-e távoznia, és most kell-e megtennie ezt – a Don klub iránti szeretete megkérdőjelezhetetlen, viszont az is látszik, hogy a mai korban sikeresen működő klubmodellhez jelenleg át kell alakítani a Milant: persze, fakad ez olyan összetevőkből is, mint az olasz futball környezete, de ne hallgassuk a sportszakmai hibákat is, még ha ennek a posztnak most nem is erről kell szólnia. Több mint három évtized alatt ha járulékos veszteségként elkönyveljük, akkor nem nagyon lövünk mellé – miközben mi is tudjuk, érezzük, hogy mennyire keserű évek óta nézni, ahogy esélyünk sincs komoly cím begyűjtésére, és hiányzik a heti két meccs. Ebből könnyen eljuthattunk oda, hogy szükség van a váltásra: és máris megérkeztünk abba a történetbe, ami gyakorlatilag a mélyrepülés óta íródik, a fantom vevőkkel és pénzekkel, a folyamatos halasztásokkal és minden ehhez párosuló elképesztő történetekkel. Mindezekkel együtt is képtelen vagyok haragudni Silvio Berlusconira: egy olyan ember, aki valóban együtt élt ezzel a klubbal, tényleg tulajdonosa volt, nem csak egy parancsokat osztogató vezérigazgató – még ha szerette is hangoztatni, hogy mennyire ért a taktikához, de 31 éve többségében bizony komoly magasságokban tartotta a Milant, lehet utánacsinálni bárkinek.

Talán a mostani posztjaimból kitűnhetett: túlzottan nem tudott lázba hozni mindaz, ami a pályán zajlott. Nem azért, mert ne érdekelt volna kevésbé a csapat, amikor tehettem, ugyanúgy néztem minden meccset, de közel sem volt meg az az érzés meccs közben – egyedül talán a Juventus elleni győzelem volt idén, ami igazán magával ragadott. Nem is az eredményre fognám, még ha nyilvánvalóan egyszerűbb is egy BL-címért hajtó együttesnek szorítani hétről-hétre, mint annak, hogy meglesz-e az Európa Liga. Mindez azért volt, mert közben egy olyan dolog forgott kockán, ami nekem a Milant jelentette, mióta csak követem a klubot: a tulajdonosi konstrukció. Ennek van most vége, egy teljesen új felállás, más, egyelőre ismeretlen koncepcióval átveszi a klubot. Kívánjunk nekik olyan 31 évet, mint az előző volt!

Hogy ez áll-e a papíron, nem tudom

Kicsit elhajózva az emóció szigetéről. szerdán a teljes vezetőség – Leonardo Cantamessa kivételével, aki 1984 óta dolgozik a klubnál – aláírta lemondó papírjait, így nem marad a klubnál egyetlen Berlusconi, így Barbara sem, egyes források szerint már az irodákat is elkezdték kipakolni. Az új elnök a kínai Yonghong Li lesz, akinek munkáját majd David Han fogja segíteni honfitársként, míg a konkrét klubügyekkel a Marco Fassone-Massimo Mirabelli duó fog foglalkozni. A hiányzó pénzt, ami egyrészt a kínai állam bizonyos intézkedései miatt is esett ki a Sino Europe Sports számára, egy luxemburgi cég segítségével teremti elő végül a csoport – egyes hírek szerint 370, mások szerint 303 millió eurós kölcsönről van szó. Minden esetre egy dolog hiányzik a történetből: nem szivárogtak ki már napokkal ez előtt olyan pletykák, mi szerint megint elhalasztják a dolgot, és majd 1-2 hónap múlva visszatérnek rá, így ha nem is mindegy, hogy milyen forrásból, de azért nagyban borítékolható volt, hogy ebből üzlet lesz csütörtökön. Abba most nem szeretnék belemenni, hogy ebben mekkora rizikó van: nyilvánvalóan van, de egy ennyire átrágott ügy, mint ami a Milan tulajváltása, nem hinném, hogy sikerült még turpisságot elrejteni. Csak egy utolsó megjegyzés a sztorival kapcsolatban, aztán majd utólag átrágjuk, mikor már minden lezajlott: kétlem, hogy komolytalan szándék nélkül kifizettek volna puszira 300 millió eurót, pusztán a késlekedés okán.

A nap további történései: várhatóan hamarosan csippan a Fininvestnél egy üzenet arról, hogy megérkezett a lóvé, a felek egymás kezeibe csapnak nem éppen elhanyagolható számú vaku előtt, és kezdődhet a kínaiak által megírt Milan története. A változás persze mindig hordoz magában veszélyeket, az ismeretlentől inkább tart az ember, de valahol belátjuk: szükséges lépés, mert az állóvízből ki tudunk mozdulni vele, már ha azok a célok, amikhez az elmúlt 31 évben hozzászoktunk. A kérdésekre kapott válaszok kapcsán nagyon úgy tűnik, hogy azok.