Kicsit talán túlzott happiness ütötte fel a fejét a lefújás az után, hogy egy harmatgyönge Bolognát végül sikerült bedarálni – és nincs mit tenni, jön a heti két meccs és a július végi selejtező.

Az első 45 percről a sajtreszelő a magányos esték juthattak eszünkbe, aztán nem volt mit tenni, mert a Bologna még annyira sem tudott / akart futballozni, mint mi. Nagy szerencse, hogy pont ők jöttek – vagy azt is mondhatjuk, hogy kár, mert baromi feltűnő lett volna ellenük, pláne a vasárnap látott Bologna ellen akárcsak egy döncike is. Az első félidőben nem tűnt úgy, hogy komolyan gondolnánk ezt a búcsúzzunk szépen idénre a San Sirótól dolgot, gyakorlatilag Lapadula brutálisan eltékozolt ziccerén kívül semmi, de per fortuna, ez egy olyan Bologna volt, aminek a kövér gázhúzáson kívül nem sok mindenre tellett, minden esetre szépen kiküldözgették a labdákat a lelátóra. Ha rosszmájú akarok lenni, akkor a szünetben beláttuk, hogy nincs mit tenni, olyan Isten nincs, hogy a Cagliari-Bologna kettős ellen ne legyen legalább három pont, szóval akkor legyünk túl rajta minél hamarabb – ha meg egy kicsit reálisabban akarom nézni, akkor a szünet után a Bologna végleg motivációját vesztette, és az ilyen meccsek addig nehezek, amíg meg nem rúgod az elsőt. Mert egyébként 1-0 után nem volt kérdés, és az a gól is piszkosul érett már egy ideje.

Sok meglepetés nem volt, Deulofeu talán egy picit többet dolgozott, nem is állt rosszul neki, Bertolacci pedig végleg kiveheti a szabadságát, és megpróbálhatja levakarni magáról valahogy azt a húszmilliós tetoválást. A győzelemmel pedig minden eldőlt: jövőre jöhet az Európa-liga selejtező. Ami után kicsit azért felvontam a szemöldököm, az Montella látványa a levegőben. Nem azt mondom, hogy rosszul dolgozott volna idén, de szerintem sikerült történelmet írnia ezzel, mert hatodik helyen végzett edzőt ritkán dobáltak a levegőben Milánóban, és ez talán nem olyan eredmény, ami ekkora tettet jelentene – de ritkán láttuk ennyire örülni a srácokat, szóval legalább erről az oldalukról is megismertük őket.

Szóval nincs menekvés, július végén tolhatunk egy harmadik körös selejtezőt, majd jön még egy play-off a csoportkörért. Nyilván van ebben rossz is, de inkább a pozitívumokba kapaszkodva: talán elsőre nagy ugrás lett volna rögtön a BL, másrészt picit szokjuk az európai ritmust, és lehet kicsit korrigálni a koefficiensünkön. Nyilván benne van a blama is, főképp, hogy azért lesznek új arcok, akiknek sok idejük nem lesz arra, hogy beszokjanak a csapatba, de talán a minőség a sorozat ezen szakaszában azért még tud dominálni, főképp, mert az ellenfeleknek sem ér véget sokkal hamarabb a bajnokság. Van még egy Cagliari, ahol nagyon szívesen megnéznénk Cutronét, Calabriát meg Locatellit (apropó, az ő jegelése például egy tök érthetetlen döntés Montellától), aztán át lehet ütemezni a könyvjelzőket a böngészőkben, mert a mercato oldalak fogják uralni a heteinket. Itt emlékeznénk meg Hondáról, aki azért egy nem csúnya góllal búcsúzott Milánótól ; én egy picit sajnálom a srácot, már csak azért is, mert kb soha nem mutathatta meg eredeti posztján azt, hogy mit tud, másrészt mert nem is voltak olyan társak, ahol egy ilyen típusú játékos igazán érvényesülhet. Nem hiba nélkül telt ez a három és fél év persze nála sem, de az utóbbi egy évben például csak megtűrt személy volt, és kétlem, hogy ezzel ne lett volna tisztában, ennek ellenére kényelmesebb vol a kispad, mint mondjuk egy holland csapatban való futballozás – mindezek ellenére köszi, Keisuke!