Bár Milan szurkolóként idén (csak idén?) ezt igen nehéz elhinni, de néha lehet kellemesen is csalódni. Nem nagyot azért, pláne nem PiciPippo ellen, pláne nem az évnek ebben a szakaszában, pláne nem ilyen előjelek után, mint amiket mostanában labdarúgás címszó alatt magunkból kifosni képesek voltunk, és tudjuk, hogy ez amúgy is csak a Kopa, de na! Kérem szépen, az a helyzet, hogy az egyenlítésig nem csak, hogy egyenrangú ellenfelei voltunk ennek a mindig nagyon szimpatikus Internek, sokkal inkább helyenként, nyomokban inasba is raktuk őket. A termék egy mogyoró- és dióféléket futballra emlékeztető dolgokat feldolgozó üzemben készült. Hajtás után meglátjuk hogyan.
Rögtön az elején fel is tenném az elmúlt évek egyre aktuálisabb és pokoli tüzével egyre jobban égető költői kérdését: mi a büdös isten tetves, mocskos, levetett útszéli kurtizánok rongyaiba tekert fázisceruzájáért nem lehet a következő két dologra költeni Milánó szebbik felén már lassan évtizedek óta:
- egy normális orvosi stábra
- egy normális pszichológusra (vagy, ha ezt jobban érted Dzserri, akkor Mental Wellbeing Evangelist-re)
Nem hiszem, hogy bárkinek el kell magyarázni a jelenolvasók közül, hogy a második pont miért merülhet fel egyre gyakrabban minden épeszű emberben, aki leül, és megnézi a meccseinket. (Mondjuk itt gyorsan szeretném is töredelmesen bevallani, hogy ezt a legutóbbi 2-3 alkalommal nem bírtam megtenni, testem tiltakozott, a talpam már a meccs előtt 1 órával úgy izzadt a stressztől, mintha csak Igor Tudor slam-poetry estjére kellett volna elindulnom itthonról. És jól is volt ez így, mindörökkön örökké, ámen)
Boldogok a lelki szegények
Ha valaki azt mondja nekem, hogy ez a fajta minőségbeli hullámzás egy élsportnak ezen a szintjén normális, azt gondolkodás nélkül kiröhögöm. És nem, itt most nem arról van szó, hogy tegnap leiskoláztuk volna a kuzinokat, vagy Konszi megmutatta volna, hogy taktikailag hogyan fog kinézni az ún. modern futball az elkövetkező 40 évben, vagy Leao testében egyszerre reinkarnálódott volna Messzi, Céronaldó és Babpép, mert nem.
Arról van szó, hogy – és ez csak az elmúlt 5 évben, mióta az Ata beleverte az orrunkat a kutyaszarba egy 5-0-val 2019. december 22-én, többször bebizonyosodott már – felfoghatatlan mértékű szórás van a teljesítményünkben, ha bármilyen porszem kerül a gépezetbe. Ahogy az is megfigyelhető, hogy valahogy mégis, a legnagyobb szarból felállva is meg tudják erőltetni magukat ezek a srácok, ha valami nagyobb csapattal játszunk, és neadjisten még tétje is van a meccsnek, bár arra már senki nem fogadhatott nagyobb összegekben az elmúlt időszakban, hogy ha ezek a feltételek csak külön-külön teljesülnek, akkor is valami jó sül ki egy meccsből.
És igen, ott van a minőség, mert ott van, mert megvillan néha-néha még mindenkinél, és azt sem gondolhatjuk szerintem komolyan, hogy Konszinak el kellett jönnie a Portóból ahhoz, hogy kiderüljön róla, hogy egy niemandjózska, mert eddig csak titkolta. Arról már ne is beszéljünk, ami rendszeresen feljön témaként, hogy „hát nálunk mindenki beleszürkül a közegbe”. Na vajon miért?
A sokat ekézett Pistánknak, és az istenné magasztalt Maldininknek azt meg kell hagyni valószínűleg, hogy egy valamihez nagyon jól értettek: nyugalmat teremtettek, ami jóformán azóta ismeretlen fogalom a Casa Milanban, mióta a mindenhez is értő amerikaiak kiszálltak a bejárat előtt a reptéri taxiból. Hogy ez mitől fog megváltozni, az jó kérdés, mert ha idejön Pararicsi, és leigazolja egyszerre Pepet és De Zerbit edzőnek, a fél olasz válogatottat a középpályára, David Gogginst pedig erőnléti felelősnek, de közben Ibrák és Furlanik bohóckodnak a médiában azzal, hogy nyíltan tárgyalják ki minden problémánkat, akkor valószínűleg egyszerűbb lesz beadni előre a kulcsot a következő szezonra is. Schau’ ma mal!
Ki más? KI MÁS!?!?!?
Most jött az Inter, jó szarok is voltunk ugye az utóbbi időben, még akkor is befelé pattant minden labda a kapunkba, ha a szertárosunkra rúgták rá, aki épp a bergamoi Decathlonban vásárolt be neonsárga bójákat a hétvégére, így hát törvényszerű volt, hogy a lehetőségeinkhez mérten kirakjunk az asztalra egy normális teljesítményt, amivel időnként nehéz perceket szereztünk az ellennek, és ha Radu Jr. a túloldalon nem élete formájában védett volna, akkor fordulhattunk volna már 2-0-val. Gyorsan tegyük hozzá, hogy ha kedvenc fémdobozos Májkrémünk a túloldalon nem teszi ugyanezt, akkor jobb esetben is 2-2-vel. De majdnem még a kutya se szarik, finggal meg nem lehet tojást festeni, úgyhogy 0-0 lett az első 45 perc. Reális is volt, mi meg magunkhoz képest jók, ami meglepő.
Idióta videókat néztem még nagyban a jutubon, hogy mire visszakapcsoljak, már csak ismétlésről láthassam, ahogy Ábrahám mesteri módon semmisíti meg a kuzinok LMBTQ propaganda-felelősét, Biszekszet egy testcsellel, és gurít a hosszúba. Így kell kijönni egy második féidőre!
Nagyjából mondjuk eddig tartott a gyereknap, mert láthatólag megzavarodtunk kicsit a ténytől, hogy most nem a szokásos játéktervet, a hátrányból fordítást kell eljátszanunk, az Internek meg valószínűleg leesett, hogy mégse kéne kiszopni, visszavágó ide, visszavágó oda. Annak ellenére, hogy becsülettel nyomtak, igazán veszélyesek mondjuk nem voltak, vagy ha igen, akkor Májki odarepült, ahol épp szükség volt rá. Arról nem beszélve, hogy Pippó most úgy tűnt, hogy nem kicseréli magát egy meccsből, hanem be, és éles szemmel látta meg, hogy a gólnál is nagyot hibázó Biszeksz az egész meccsen úgy játszott, mintha egy szkriptelt Fifa meccsből lépett volna ki, úgyhogy le is hozta. Ezt követően se az ő hibáira, se a saját erősségeinkre nem sokat tudtunk játszani, jött is hát az elkerülhetetlen.
Persze attól, akitől várható volt. Mondjuk legalább szépen lőtte ki jobb alsót, ezt meg kell hagyni. Persze, ha megVARozzák, látszódott volna, hogy a szünetben romlott hússal kínálgatta a védelmünket, de mivel nem közvetlenül a gól előtt történt, így már baszhatjuk.
Meg azt is le kell írni, hogy – és erre sajnos Alessio kolléga azt hiszem nagyon helyesen világított rá – a jobbszélső védő posztja még mindig nem megoldott a jelek szerint, a texasi kopó újabban inkább a texasi szopó művésznéven fut ki a pályára. Hogy mire gondolt a gólnál történő sétálgatással, meg főleg utána a meccs hátralevő részében a Royali magasságokba törő megmozdulásaival, azt nem tudom. Lehet a város nem tetszik neki mégse, lehet arra jött rá, hogy ez itt nem a PL, megoldás az megannyi szóba jöhet, de sajnos ha ez így folytatódik, akkor a nyáron nézhetünk újra épkézláb jobbhátvédet (a francia másodosztályból, vagy 40+os free agentet, aki lehetőleg amerikai, vagy legalább úgy hangzik a neve, hogy jobban fogyjanak a mezek a Milan-szurkolók Mekkájában, Coney Island-en is).
Ezt követően érdemi dolgok már nem történtek a meccsen, azt leszámítva, hogy beállt a cukormentes Kecsap szokásos semmittevését demonstrálni, Májki még vagy kétszer megmentette a picsánkat, Leao pedig a 86. percben vagy 20 centivel mellétekert, de aki látott legalább egy meccset az elmúlt fél évben, az látta ennek is az utolsó szűk 30 percét, előre.
Ilyet akar látni a Konszi
Leszámítva a gól utáni kortárs jazzbalettünket, azt hiszem, hogy nincs okunk szégyenkezni, mert – bár a statisztikák is csalókák lehetnek – korrekt teljesítményt raktunk le az asztalra, pláne ilyen előjelek után egy ilyen szezonban. Nem lehetne erre nagyobb bizonyíték mint, hogy Konszi kivételesen nem a kurva anyjába küldött el mindenkit a sajttájon, hanem kiemelte, hogy ilyen Milant akar látni a pályán többször, és hogy a közönség is fantasztikus volt. Vagy tényleg így van, vagy őt is már az AI generálja, ki tudja, de mindenképp üdítő nem úgy várni a visszavágót, hogy egy 0-3-mal rojtosra verték a seggünket.