Legyünk őszinték, ez cefetszar volt. Hogy annak köszönhető-e, hogy akkora mellénnyel sajnáltam le a beharangozóban a Parmat, mint amekkorával a fiaink kergették a pettyest a legveszélyesebb eredmény beállta után, azt nem tudom, de gyanítom, hogy nem, ezzel maximum magamat hoztam újfent kellemetlen helyzetbe. A döntetlen persze nem a világvége, ismételtük ezt már unásig, de így, ebben a formában, ez érzetre egy vereséggel ért fel, nem véletlen, hogy flagstaff is meghozta a csajt a végére a buliba.

Lehetett volna ez annyira sima, mint Maxi feje búbja lesz 3 éven belül, jól voltak a kilátások is, visszatérő sérültek, a trotty nyomott egy döncit szombat délután, a forduló zárásaként a kuzinok a nem annyira rossz Coccolinóval meccselnek, ahol őket is érhetik (érhetnék) meglepetések, és a sor még folytatható. Nem lett.

Széle-hossza

Az egész úgy kezdődött, hogy a 12. perc végén kedvenc zsugabubusunk megunta a tötymörgést, és takarásból kibújva olyan természetesen lőtte ki (mit lőtte, szinte gurította!) a hosszú alsót, hogy öröm volt felkurjantani, 0-1. Meg kellett persze videózni, mert Pavlo előző este a Dóm téren Milanóban véletlenül fellökött egy bibliaárust, miközben át akart szaladni a piroson, de szerencsére a nagyszerű játékvezetői brigád mindenkit megnyugtatott, hogy nincs ezzel semmi probléma, a gól érvényes.
Jól nézett ki minden, főleg azért, mert a Parma amúgy se adott elő semmi koncepciózusat azon kívül, hogy innentől kezdve még koncepciózusabban nem volt semmi koncepciójuk. Plána a 21. perc után, amikor Széle megint nem bírt magával, és addig cselezgetett, amíg valaki 11-est érően fel nem rúgta. Nyilván örült, hogy eshet, de annyira egyértelmű volt még így is a büntető, hogy elég is volt csak 4 percig nézni a videón. Persze az is lehet, hogy csak meg kellett vágni rendesen az anyagot, hogy Guidának rögtön át tudják küldeni, hogy örülhessen, hogy valaki végre fel tudta rúgni az aranylabda idei várományosát, ha neki már nem sikerült. Leaó úgy vágta be ugyanabba a sarokba, ahova pár perccel korábban Alex is, hogy ihajj. Suzuki egyelőre nem állt leigazolásra méltóan, vagy csak így akartuk leverni az árát, tökmindegy.

Ha valaki ekkor ránézett a Parma játékosok non-verbális kommunikációjára, akkor elég nyilvánvaló volt, hogy a meccsnek vége, kapnak még minimum egyet valamikor a hátralevő kb. 65 percben, aztán szevasz. A baj csupán az, hogy a csapatból senki se vette ezt észre. Plána nem az öreg Espumisan, akinek a rögtön a kezdőbe nevezése azért előre is több, mint gyanús volt, pláne, hogy a Parmanak jóformán sehol máshol nem volt futballra emlékeztető megmozdulása az első 45 percben, csak az ő 2 méteres sugarú környezetében. Történt, hogy – lökték vagy ugrott, ez már történelem – a 46. percben úgy döntött, megnézi a meccset az oldalvonalon kívülről is, hátha onnan kényelmesebben figyelheti a Parma támadásait, és ezzel nem is tévedett nagyot, mert rögtön láthatta, ahogy Del Prato megrúgja ellenünk élete egyik gólját, ahogy az lenni szokott kiesőjelölt csapatokkal, ha a Milan az ellenfél.

Ez volt az a lélektani pillanat, amikor szeretett csapatunk kollektív elméje egy pillanatra megállt, és úgy határozott, hogy ideje feltenni ezt a gennyes fos Parmat a spájzban a polcra, hadd higgye el magáról, hogy lekvár. És a Parma elhitte magáról.

Egy másik félidő

A szünetben nem tudom mi vagy mi nem hangozhatott el az öltözőben nálunk, de az tény, hogy a 46. és a 70. perc között úgy tűnhetett, mintha a kiesőjelölt mi lennénk, a Parma pedig épp kannibalizálni készül a púzónkat. A baj az volt, hogy ez nem csak egy szubjektív percepció volt, hanem a valóság, aminek eredményeképpen a 62. percben ki is egyenlítettek, aminél csak az lehetett meglepőbb, hogy nem előbb, mert rúghattak volna nyugodtan 3-at is ennyi idő alatt.

Az egy dolog, hogy láthatóan csapágyasra van hajtva a kezdő, az éppen aktuális kezdőcsatárunk (vagy bárhogy hívják ezt a posztot jelenleg nálunk) pedig általában teljesen ártalmatlan a kapura, de ez a szintű lefagyás még így is erős volt. Lótusz, Ágnes és Puli beállása valamelyest javított a helyzeten, de csak éppen annyira, hogy bemutathassuk az „esélyesebb csapat kétségbeesett kapkodása” című, már mindenki számára jól ismert operettet, melynek része volt hogy Puli a 76. percben már csak a kapussal állt szemben, és mellégurította a labdát, amin a Parma annyira felszívta magát, hogy 5 perc múlva Májkinak megint meg kellett mutatni a gólvonalról mentve egy hatalmasat, hogy miért fog nagyon hiányozni jövőre.

A Benny Hill show-t teljessé téve rögtön kontráztunk egy akkorát, hogy Széle a végén elfektethette a teljes parmai védelmet, a kapusedzőjüket, és az egyik kapu mögött álló labdaszedőt is, de sajnos sikerült egy éppen akkorát löknie rajta a berobbanó védőnek, ami tizenegyeshez még nem elég, de legalább jól fölé lehet tőle baszni a labdát a kapunak. Széles.hu, így is lett!

Van Nincs baj

Közben a Bologna nyilván elmorzsolta a kukásokat, mint egy könnycseppet, a Sass pedig nagyon elverte az Atalantát, mert ez a topligák egyike, ez a KIBA**OTT SZÉRIE Á, ahol minden megtörténhet szóval aggodalomra semmi ok, teljesen megérdemelten vezetjük a tabellát, várva a forduló két utolsó meccsét, ahol még a Roma és az Inter is beelőzhet bennünket ugyan, de valahogy megint nem büntetett meg minket igazán a sors.

Reményre adhat okot, hogy jön egy újabb nagyszerű, várva-várt válogatott szünet, aminek a végére talán mindenki újra 100%-os lesz, és így várhatjuk a szezon eddigi legnehezebb meccsét a kuzinok ellen. Aggódni szerintem ne aggódjunk, ilyenkor mindig felszívjuk magunkat, Parma ide vagy oda, ott még bármi is lehet.

Előre az Allegri úton!