Kedves Egybegyűltek! Hazudhatnánk magunknak és mindenki másnak is, hogy ezen a meccsen mi játszottuk a futball nevű játékot, de nem így volt. Ámbár az ellen sem volt istenigazából lehengerlő. Mondhatnánk azt is, hogy nem érdemeltük meg a győzelmet, de a kuzinok akkor még annyira sem. Regélhetnénk arról, hogy felborult a pálya, olyan nyomás alatt tartottak bennünket, de igazából ez sem lenne igaz, mert csalóka volt ez a tegnapi kis fockázás. Az eredményt nem kell magyarázni, mégis megtesszük a hajtás után.

Szögezzük le gyorsan, hogy egy percig nem voltunk esélyesei ennek a meccsnek, és nem azért mert nem tértek volna vissza hozzánk a sérültjeink, és a többi, és a többi, hanem főleg azért, mert ez valahogy nem volt benne a levegőben az elmúlt hetek alapján. Mi inkább lefelé ívelőben voltunk, az Inter meg csak az Inter, meg kell adni, ami jár, keretben még mindig egy másik polcon vannak. Meg néha egy másik üzletláncban is, érzésre. Kezdés előtt azt mondtam magamnak, hogy egy döntetlen bőven jó lesz itt, és biztos vagyok benne, hogy nem voltam ezzel egyedül.

A meccs úgy kezdődött, hogy a fentiekre nem is nagyon akart egyik fél sem rácáfolni, a seggünk a kapunkban, Májk repülő üzemmódban már a 4. percben, miután Thuram félfordulatból a tarkójával a kapura ollózott egy labdát az eleső Gabika mellett. Nem nézett ki jól a dolog. Ahogy szegény Gabika se nézett ki néhány pillanat múlva a közönségkedvenc és Mensa-különdíjas Lautaro mögül, mert az könyökkel eltakarta a kilátást. Videózni nem kellett, mert Marotta még öregen is Marotta, legalább pihenhettünk kicsit a hosszúra nyúlt ápolás alatt.

Hiába rúgott-fejelt-esztergált-fekvenyomott viszont az első félidőben számolatlan kapufát az Inter, valahogy – legalábbis én – nem éreztem, hogy baj lehet. Amikor ők jutottak el a kapunkig, az kívülről úgy nézett ki, mintha nekünk a világ legtermészetesebb dolga lenne: odajöttek, bohóckodnak, Májki úgyis megfogja, Gabika felszabadítja, Pavlo ráüvölt, Széle elvarázsolja. De gól nem lesz belőle, nem kell befosni, ez sugárzott mindenkiről a pályán.
Ugyanez a túloldalon, amikor néha eljutottunk a kapujukig, nem volt elmondható, és tudom, hogy ez hülyén hangozhat annak, aki csak a statokra néz rá a meccsen, de valahogy az lehetett az érzése az embernek, hogy míg nekünk ez az ádáz védekezés a természetes közegünk, addig ők minden kontránál eggyel jobban jöttek zavarba.

Allegri-ball ON

A szünet után sem alakult sokkal másképpen a meccs, azzal az egy kivétellel, hogy életemben előszőr bejött a hopiumom, mely szerint, ha kihúzzuk az első 10 percet kapott gól nélkül, és a kapu előtt kevésbé leszünk balfaszok, akkor meglesz a meccs. Lássuk hát az 54. percben a mérkőzés egyetlen említésre méltó jelenetét, 12 másodpercben:

Kebab labdaeladás, pár gyors passz kis területen, Széle estében a hosszú felé gurít egy erőtlent, Sommer oldalra üti, Puli köszöni. 0-1, lehet menni haza, köszönjük a lehetőséget.

A gólunk kicsit megütötte az Intert, láthatóan nem így képzelték el azt a meccset, amit igyekeztek az elejétől a végéig teljesen kontrollálni, legalábbis ezt elhitetni magukkal. Jöttek, gyűrtek, rúgtak, csíptek továbbra is, de ugyanúgy nem volt benne igazi átütőerő, ahogy addig se.

A 69. percben aztán megsajnálta őket az univerzum, Pavlo megtaposta Thuramot miután már beadta a labdát, ami sajnos a szabálykönyv szerint így is szabálytalan, így hát kaptak egy lehetőséget egy tizenegyes formájában, amivel, SPOILER ALERT: nem tudtak élni. Májki olyan pimaszul kínáltal fel kedvenc török irányítónk számára a jobb alsót, hogy rajta kívül valószínűleg nem lett volna senki se olyan hülye, hogy ebbe a csapdába bele is sétáljon, de hát nem lehet valaki okos, szép, és még jó focista is egyszerre. Neki eleve csak egy fél jutott ebből a hármasból, az is csak jóindulattal.

Ha eddig kétségbeesettek voltak a kuzinok, akkor eztán még inkább, és bár továbbra is próbálkoztak, aggodalomra nem sok okot adtak, már csak azért se, mert szépen lassan lehozta az összes gólveszélyes emberüket az öreg Chivu.

Az egyetlen valamire való jelenet az volt, amikor Bastoni felhívta Rubint Réka figyelmét a prosztataszűrés fontosságára, amit a közhiedelemmel ellentétben nem feltétlenül csak 40 éves kor felett érdemes először elvégezni.

Várakozáson felüli 3 pont, az Inter ellen, ami ráadásul lélektanilag is a legjobb pillanatban jött, többet szerintem nehéz lett volna kívánni. Arról nem beszélve, hogy végre mi játszottuk a nagyon idegesítő ellenfél szerepét, akinek 1600 perc alatt se lehet gólt rúgni, míg az egyetlen igazi helyzetünket bevágtuk, és lezártuk a meccset. Láttuk ezt már a túloldalról sokszor, egyszer kijárt már a brének ezen az oldalán lenni.

Minden vasárnap esténk ilyen legyen, FORZA!