Majdnem BeBa volt // Torino-Milan 1-1

12074909_10153111141001937_348019681397162087_n

Tekintve azt a Torinót, ami eddig az idén játszott, illetve mindazt, amit nekünk sikerült hozni, pláne a szünet előtti meccsen, teljesen nyugodtan ültem le meccset nézni, mert biztos voltam benne, hogy nem fogunk nyerni. Abban pedig még biztosabbak lehettünk, hogy baromi nagy játékot nem kell magunktól várni, és nem csak a megváltoztatott, vagy megváltoztatatott taktika miatt – ilyen szempontból pedig semmi meglepetés nem ért.

A legsötétebb korszakokat (már ha el lehet sütni ezt a jelzőt) idézte a torinói első 45 perc: gyakorlatilag semmi nem működött az eltervezett 433-ból, persze rögtön felmerül a kérdés, ahogy arról a beharangozóban is szó volt, hogy eredendően kétséges a taktika változtatásának forrása is, mert Mihajlovics szavaiból nagyon úgy jött le, hogy ő nem igazán hisz másban, csak a nyár eleje óta hangoztatott 4312-ben, a problémáinkat ez nem fogja megoldani. Ha eltekintünk attól az apróságtól, hogy most ezt Berlusconi rendelte-e meg, vagy sem, akkor is oda lyukadunk ki: teljesen mindegy, milyen a felállásunk, amíg nincs egy normális középpályánk. Ha az irányítós elvet játszanánk, akkor arra az 1 helyére jelenleg nagyon nincs emberünk, talán Menezben reménykedhetünk, ha majd egyszer valaha visszatér – róla egyébként baromi nagy csönd van a sérülése óta, és az olasz lapok is csak találgatják a visszatérésének idejét, pontos dátumot gyakorlatilag sehol nem lehet olvasni. Ugyanez a 433-ban is, mindent elmond, hogy abban a Cerciben bíztunk a meccs előtt, akinek sikerült egy akkora nullát összehoznia minden téren (sikeres beadás, csel, kulcspasszok), hogy csak úgy füstöl ; Cercinél kevesebbszer egyébként csak Luiz Adriano ért labdába, de szegénynek egyrészt erre csak 45 perce volt, másrészt ez az egyedüli center pozíció nem igazán ízlik neki – ha valahol használható, akkor jóval inkább a két csatáros rendszerben. Ezzel pedig el is jutottunk oda, hogy alapvetően majdhogynem mindegy, hogy milyen rendszerben küldi fel a csapatot a szerb, azon egyik sem segít, hogy azzal lenne legalább egy olyan ember, aki megbízhatóan tudja mozgatni a csapatot, és folyamatosan, magas színvonalon lenne képes játszani. Ilyen középpályást nem találni a Milan keretében, és ezen ideig-óráig lehet, hogy valamennyit segít egy kis finomhangolás, de két-három meccs után ugyanott leszünk, mert ahogy a meccs alatt is elhangzott: olyan túl rosszat senki nem hoz, de ez csak pont arra elég, hogy olyan túl jók se legyünk. Meddő szürkeség. Ennyi van.

Az csak plusz érdekesség persze, hogy mindezt továbbra is egy mamutkerettel sikerül hozni, aminek még ha vannak is erősségei (Bacca például brutálisan nagy kincs, ahogy a Gazzetta is fogalmaz – tíz óra út után nyolc perc is elég volt a gólhoz, ezáltal majdnem elhozta a BeBát), de egyszerűen brutális fogalmatlanság van minden téren. Egyszerűen nincs identitása a jelenlegi Milannak: nem tudod, hogy mire számíthatsz a csapattól, fogalmunk sincs, hogy mit szeretnénk, de azt cserébe hetente változtatjuk. A Torino nem egy világverő gárda, de kurva jól rúgják a szögleteket (kész csoda, hogy tegnap nem nyaltunk be egyet), és van karaktere – a Milan jelenleg nagyon erősen keresi mindazt, ami valamit is lendíthetne az egészen, csak hogy ez nem attól fog megváltozni, hogy 433-ba küldik fel a csapatot, az pedig különösen kemény sztori, hogy a Fáraót ugyebár azért küldtük el, mert nem illett a mester terveibe.

Nehéz olyan darabkáját találni a futballban, amiben jelenleg erősek lennénk, az pedig egyenesen viccesen hat, hogy beállunk védekezni 0-1 után, azt követően, hogy idén még nem volt bajnoki, amit clean sheetel hoztunk volna le. Ebben mondjuk most pont szerepet vállalt Diego Lopez: a spanyol rendesen benézte a rövidre érkezőt, és persze sokkal jobb akkor sem lett volna a helyzet, ha marad a 0-1, de ezzel az elkerülhető góllal sikerült kihozni ikszre. Na de majd jövő héten a Sassuolo ellen, talán egy új tervvel. Ja, és Szinisának sokkal jobban áll a kisebb mellény, mint a pincér-sztori.