A szépség még odébb van // Milan-Fiorentina 2-0

bacca_niang

Gyorsan le szeretném zárni a negatív hangokat a vasárnap esti győzelemről, ezért is lett ez a cím: ezen kívül, na jó, még egy-két egyéni finomságon kívül tényleg nem lehet és nem is kell belekötni ebbe a meccsbe. Ha hoz egy kis bizalmat meg ilyesmit, az már nagyon jó lesz, addig pedig ki kell élvezni azt, ami a Fiorentina ellen adatott.

Nyilvánvalóan láttunk már jobban focizó Milant csak a közelmúltból is (értsd mondjuk 2007 óta), de a Fiorentina elleni győzelem nekem kifejezetten tetszett – nem azért, mert lefociztuk volna az ellenfelet, hanem leginkább azért, mert a meccs nagy részében az történt a pályán, amit a Milan akart. Erre pedig piszok rég volt példa, az pedig, hogy mindez még eredménnyel is járjon, hát, királyság. Egyszerűen úgy tűnt, mindenki tudta a feladatát, és próbált beállni a sorba – fogalmam sincs, hogy ezt mivel érhette el Mihajlovics és hogy ebben mennyi szerepe volt a mister által felemlegetett Berlusconi-látogatásnak, de működött a sztori. Persze, nagyban kellett mindehhez az is, hogy Bacca az első adandó lehetőséget bevágta, de tekintsünk inkább úgy erre, hogy ez volt a terv, hogy az elején megroppantjuk a Fiorentinát, ez pedig maradéktalanul sikerült. Egy olyan csapatnak gyakorlatilag nem volt komoly helyzete, amely eddig a szezon minden bajnokiján lőtt legalább egy gólt – ez még akkor is nagy szó, hogyha a San Siróban játszottunk. Arra a csukafejessel való mentésre, vagy ahogy egy kupacban volt mindenki a végén mindig jó lesz visszaemlékezni, mert egy alapvetően érettebb csapattal szemben sikerült koordinálnunk a meccset – az első félidő végén persze azért már jóval hátrébb vontuk a védekezést és fölényben volt a Firenze, de abszolút nem volt érezhető az, hogy na majd az ellenfél egyszer csak jön, és bever kettőt, pedig hány olyan meccset láttunk csak az idén, ahol azért a mezőnybeli dominancia megvolt, de ennél többet nem sikerült kihozni a meccsből. Nem mellesleg a szezonban először vertünk meg egy olyan csapatot, amelyik az első öt tagja volt.

A legégetőbb hibákat persze Mihajlovics sem tudja orvosolni, továbbra is kiált a keret egy zseniál középpályásért, de az az én szememben most egy nagyon szép tett, hogy a szerb úgy tűnt, készült a meccsre, és sikerült is legyőznie egy idén azért elég jól működő Sousát, még hogyha tényleg voltak is hiányzók a túloldalon, meg nem feltétlenül jött össze minden. Pöpec kis meccs volt, ahol sikerült kihasználni azokat az erősségeket, amiben ez a jelenlegi állomány jól tud teljesíteni, egyúttal pedig hatékony volt egy mondjuk ki, hogy nálunk erősebb csapattal szemben. Valószínűleg azért nem fog mindig így jönni elöl a pálya, és támadásban majd ennél kicsit többet kell hozni a tavasszal – itt jön elő az, amiről Mihajlovics nem egyszer beszélt már, hogy nehéz megtalálni a megfelelő egyensúlyt, mert nyilvánvalóan akkor sem beszélhetnénk elégedettségről, ha mondjuk a Bologna elleni hazait leadjuk egy 0-0-al. Jelenleg annyira ez a gárda még nem komplett, hogy folyamatosan könnyedén nyerjen meccseket, pláne nem a Fiorentinához hasonló csapatok ellen. A stabil védekezés többnyire megvolt eddig is, de arra még nagyon nem futja, hogy akár csak negyed órákra is teljesen megfeledkezzünk a védekezésről.

Jó volt látni, hogy be tudtak szállni a többiek a kispadról is, Kuco kifejezetten jó meccset hozott, Boateng pedig hazatért, nekem mondjuk mindig is hiányoztak ezek a szaltók, de ezáltal ez egy emocionálisan is szépen megtöltött meccs lett. Sikerült egy taktikailag korrekt meccsen nyernünk, és ha ez nem is kellene, hogy a számolgatást jelentse, de talán felduzzasztja néhányunkban a bennünk szunnyadó rossonerit. Az Empoli ellen a fentebb taglaltak, és legfőképp az egyensúlyt tekintve is egy nagyon komoly kérdés lesz, és ez az utóbbi időben ritka volt, de most nagyon várom már azt a meccset. Ezt már elérte Mihajlovics.

pagelle_milan_fiorentina_2_0