Az évezred legnagyobb üzletének hírére lefagyott a teljes Wall Street, fel kellett függeszteni a kereskedést az összes vezető piacon. A mindenkit sokkoló bejelentés lehetséges következményeiről Kovászos B. Aladárt, a QUASTOR Befektetési és Tanácsadó Zrt. vezető elemzőjét kérdeztük. „Úgy vélem, a meglehetősen volatilis piaci környezetben valószínűleg látszik, hogy sokakat megzavart az eset. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy az, hogy a zimbabwei beszerzési menedzser index kedvezőtlen alakulása sem vetette vissza az általános kockázati étvágyat a bluechipek benchmarkján, nagyrészt ennek a bravúros húzásnak köszönhető. Nem véletlen, hogy Obama elnök is háláját fejezte ki Mr. Huffnágelnek a GDP grandiózus növekedésére gyakorolt elévülhetetlen korrelációjáért.”

Na, akkor eddig tartott a bohóckodás, legalábbis tőlem, és ma este.

Abból, hogy egy, a havasalföldi pásztorok gerjedelmének csillapítására fókuszáló sajtókiadványban a fő profil mellett publikálnak egy fotót, amelyen egy rózsaszínkabátos kínai fószer pakolja a dollárt az elnöki helikopterba, még nem következik, hogy az tényleg úgy volt. Továbbmegyek, attól még, hogy újabban hétről hétre boronálják össze szeretett elnökünk zsebét bornírtabbnál bornírtabb arcokkal, ne gondoljuk azt, hogy ezeknek a szélütött meséknek bármilyen realitása van.

Se mauritániai fagyöngynábob, se nyizsnyevartovszki csontlisztbáró, se Humboldt-tengeri fregattparancsnok nem fog 1000 millió eurót adni a Milanért, bármilyen széles családi összefogás is álljon mögötte. Akinek ennyi pénze van, az nem most fog a teljes ismeretlenségből előugrani, hanem minimum mögötte áll egy Gazprom vagy egy perzsa-öbölbeli monarchia. Akkor mégis miért bukkannak fel időről időre ezek a bugyuta történetek? Csirko barátomat idézem a levlistáról:

„ A Milan oldalarol megeri szivarogtatni, plane irrealisan magas osszegeket, hogy ne sajat maguk verjek le az arat. A masik oldalrol lehet olyan erdeklodo, akinek nem feltelten celja cafolni, hogy megvenne. Ha pedig nem kell neki, akkor csak orul, hogy porog a neve a sajtoban, es kirakja a sajat magaval illusztralt europai ujsagok cimlapjait az irodaja falara.”

Azok, akik tényleg vettek mostanában focicsapatot, széles körben ismert üzletemberek, akikről lehet tudni, hogy mivel foglalkoznak és nagyjából mennyi pénzük van. Fájdalom, ezek az emberek racionális üzleti kalkuláció alapján fair áron kötnek dealeket. Lásd Peter Limet és a Valenciát vagy Eric Thohirt és az Intert.

Az előbb említett üzletek alapján a többszázmillió eurós adósságállományt maga előtt görgető, évről évre veszteséges, további százmilliók befektetése nélkül nulla élvezeti értéket kínáló Milan nem nagyon érhet többet, mint 300 millió euró. Ki az a marha, aki önként és dalolva hajlandó lenne ekkora felárat megfizetni?

Nagyon félek attól, hogy az lesz a vége, hogy jön a Huffnágel Pisti, és úgy járunk, mint a Fiorentina annak idején, vagy most a Parma.