
Na faszikáim, csakhamar elérkeztek a böjtös napok. Ráfagy a dér a gatyaszáron lehümbörgő, csípősen maró foscsíkra. Egy kicsit darabos, kilátszik belőle némi megemésztetlen paradicsomhéj. Ha valaki emlékszik még a legrégebbi, hagyományőrző , Cagliari-csíkos baromfipárizsira. Egy kilós volt, baszott nagy, ormótlan lófasz. Azt hiszem, 350 forint volt a békebeli ára, de gyorsan rohadt, úgyhogy gyakran le volt árazva. Valami ciánszennyezéssel rózsaszínre mázolták, de ettől még nyilvánvalóan köze sem volt a húshoz. Csirkebél, csirketoll, csirkeszar, na ezek voltak benne főleg. Óriási konkurenciája az alsópolcos kutyakajáknak, gyermekkorom csemegéje. Ha betetted a hűtőbe, gyorsan elkomorult az a disznófaszrózsaszín. Úgyhogy sietni kellett vele, de szerencsére volt a kínálatban Nagyrománia méretűre fújt fujtós kenyérjellegű építési kötőanyag is asszem egy százasért. Az még dagadt is a gyomrodban, mint Csauszeszku álma a Tiszántúlról meg az 5 kilóméteres sávról. A testvértermék pöcskenőcs margarin árára már a fasz se emlékszik, de beindult vele a Dutra.
Continue reading