Bajtársak, az élet úgy hozta, hogy ezt a posztot is én írom. Meccs után összefoglaló kell, hogy következzék,  és mert mi vagyunk a világ legprofibb amatőr szerkesztősége, ez most sem lehet másként. Mivel azonban  volt szerencsém már a meccs előtt elmondani mindent, amit most akarnék, szabadjon most elszakadnom a szorosan vett témától. Mivel a vonaton zötykölődve pötyögöm be a posztot, képek nem lesznek, vizuális típusok nyugodtan üssenek fel egy Playboyt hajtás után. 

Ezt most kínzás volt nézni. Valahogy ezek a hajdanvolt derbyk a legrosszabbak. Egy pár éve ezek voltak a világ legjobb meccsei, olyan nem volt, hogy másnap ne erről beszéltek volna az emberek. És nem feltétlenül azért, mert ez a két csapat BL elődöntőt meg negyeddöntőt játszott egymással. Sőt, nagyon ritkán ment pozíciókért a Madonnina. De hiába is volt akármilyen hullámvölgyben az Inter, a tökkelütött Morattinak arra mindig volt esze, hogy a világ legjobb csatárait összevásárolja, úgyhogy a szórakozás garantált volt. Aztán a calciopoli után, amikor öregedő csapatunk előtt rendszerint már októberben elúszott az utolsó hajó is a scudettóra, ha másra nem is, de a városi derbyre mindig nagyon keményen felszívtuk magunkat. És igen, kibaszott jó meccseket nyomtunk az Interrel.

Megállt bennem a szar, amikor meghallottam, hogy Pippo arról hadovál, hogy így meg úgy kell teljesítenie, ha jövőre is ő akar lenni az edző. Képmutató? Fantaszta? Gyengeelméjű? Nem tudom, de ezt nagyon nem kéne.

Tegnap este jöttem rá, hogy miért gyűlölöm a classicókat. Nem azért, mert rommá vannak hype-olva, és a csapból is Cristiano Ronaldo meg Messi folyik. Hanem azért, mert a hajdanvolt derby-jeimet lopták el ezek a csapatok. Azt akarom, hogy mindenki az én csapatomat irigyelje -szopkodja -szidja végső elkeseredésében. Egy olyan Milant akarok látni, amitől leesik a világ pofája. Amely, ha nem is sokkal,  de megveri a bombaerős Intert.

Ehelyett újra csak a szar jut nekem. Olyan nincs, hogy a Milantól van jó napon. Legfeljebb a Milan ellenére. Szerencsére. Mondom, legyen 2-3 dolog, ami plusszosra fordítja a napodat. Bármi. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Nekem van. Hála az égnek. Igaz, hogy reménytelenül hosszú napom van, de sokat nevettem,  és tudom,  hogy ha egyszer hazaérek, akkor várni fog az én nagy buta kutyám, és majd meg fog veszni örömében. Aztán megiszom egy pohár rosét, és tessék, már rögtön nem vagyok búval baszott Milan -szurkoló.

Mert van az úgy, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogyan szeretnéd, és akkor duplán csodálatos perceket tud neked szerezni a csapatod. Nagyon ritka az a bánat, amit nem tudott enyhíteni egy jó Milan -meccs. Sose fogom elfelejteni,  amikor Seva felnéz, és nekifut annak a tizenegyesnek.  (Nem annak,  mert azt azóta se néztem vissza. Tudat alatt még mindig 3-0-ra vezetünk.) Vagy amikor Pippo jobbal elhúzza Reina mellett, és elbelsőzi az elvetődő kapus alatt. Mondta nekem valaki, hogy milyen csövesen rúgta meg Pippo azt a labdát. Valóban, a világ legegyszerűbb mozdulata, de mennyi-mennyi csoda van benne! Akármikor megkönnyezem, ha látom.

Úgyhogy Pippo ne húzd ki a gyufát, erre a nyűves hét meccsre kapd össze ezt az istenverte csürhét, mert már doszt elég volt ebből a vérszívásból!  Aztán menjen mindenki a picsába.

Addig is, tervezzük meg okosan a meccsnapokat, és csak túlleszünk már ezen a kurva szezonon végre. Nem szégyellem, szerdán beszurkolom Allegrit meg Pirlót az elődöntőbe, elvégre mind a kettő a mi kutyánk kölke, még ha itt is hagytak minket. Hétvégén meg ugyanúgy leülök a sztrím elé, ahogy szoktam, és kívánom, hogy jusson nekünk is azért egy pici öröm.