Valószínűleg a tegnap este legtöbbször elhangzott mondata a „de azért helyén kell kezelni”, és ebben van is valami. Legyaktuk a Perugiát, méghozzá habsimán, ami persze önmagában nem érdem, de megtanították velünk a kicsit is értékelni. Így teszünk mi is a hajtás után.

Mind azon túl, hogy remélhetőleg hamar elfelejtjük ezt a győzelmet – no nem azért, mert ne lett volna mondjuk fontos, hanem mert lesznek ennél nagyobb sikerek is – egy-két momentum kifejezetten üditő látványt nyújtott a Rai3-t nézve: egyrészt a úgy tűnt, hogy tényleg egy csapatot alkotnak azok, akik a pályán voltak, egyszerűen volt egy elképzelés, hogy mit szeretnénk játszani, amit többnyire sikerült is megvalósítani. Nem úgy zajlott a meccs, mint az utóbbi két év átlag bajnokijai, amikor egy relatíve gyengébb ellenfél jött (mint később kiderült, nyerni) a San Siróba: nem azt láttuk, hogy az első perctől kezdve ugyan hátul, vagy éppen valamennyivel előrébb tologatjuk a labdát, de gyakorlatilag semmit nem tudunk vele kezdeni. Nyilván a Perugia sem sebességben, sem semmi másban nem volt olyan minőségű, mint mondjuk hétvégén lesz a Fiorentina. Aztán persze majd kiderül, hogy az az iram, ami oda kell, mennyire fog majd meg minket, mert tegnap azért a végére már egy picit leültünk, mint az iszap.

Ami után viszont dörzsölhettük a szemünket: volt nem egy olyan akciónk, amin látszódott, hogy a görcsösség szikrája sem fedezhető fel a srácokban, és olyan megoldások voltak, amit már rég látott a San Siro népe, kezdve Luiz Adriano átlépős gólpasszától Bacca és Bertolacci sarkazgatásain át. Mind a mellett, hogy az embernek azért hiányzott ez a sztori így május óta, bármennyire is ergya volt az előző szezon, azért kifejezetten jó volt nézni a tegnapi produktumot, bár valószínűleg maradt még benne egy kevés, de végre nem azt érezte az ember a meccs közben, hogy kár volt felbontania a sörét, és a legszívesebben átkapcsolna valami másra, még ha az a Barcelona is.

A következő pozitív Romagnoli és Ely szerepeltetése: tavaly be lettünk etetve rendesen azzal, hogy na majd most a fiatalok: még ha az előbbi azért kicsit más kategória is, de Mihajlovics ezzel a párossal kezdett, és bár már nincs itt Bonera, de úgy tűnik, hogy Szinisa szavatartó ember. Aztán majd meglátjuk, hogy októberben is így vélekedik-e a szerb, de annak azért örülhettünk, hogyha az adandó alkalmat kihasználta a mister, és betette az ifjoncokat – mondjuk Calabriát még megnéztem volna, de mentségünkre legyen mondva, De Sciglio egészen jó teljesítményt hozott.

A nap egyetlen negatív eseménye Cerci kifütyülése volt: van abban valami, amit Mihajlovic mondott  a meccs után, hogy ez így nem biztos, hogy oké, de mondjuk ebben a rendszerben úgy nem is igazán látni Cerci helyét, szóval nem lepődnénk meg, ha valahogy sikerülne visszacsomagolni Torinóba. Mind a mellett, hogy nehéz lenne az eddigi játékának híve lenni, az talán tényleg nem volt a szcenárióba illő, hogy kapott egy méretes füttyöt, de az sem feltétlen jelent rosszat, ha jelenleg ez a legnagyobb problémánk.

Amit még jó lett volna tesztelni az első bajnoki előtt, az Menez játéka Honda helyén: a francia jóval lendületesebb lehet ott, mint Honda, még ha utóbbira nem is lehetett panaszunk mostanában. Kár, hogy Menez csak most szállt be a buliba, és minden bizonnyal Firenzében sem ő fog kezdeni – jelenleg az a poszt az, amit a leginkább kellene kezelni, na meg egy középpályás sem esne rosszul, de Honda helyére nem igazán látom a Menezen kívüli tartós megoldást, ha mégis úgy alakulna, hogy lelép Jeremy, és az a sztori valósul meg, hogy Ibrának nem tudnak annyit kínálni, hogy visszatérjen – ami nem biztos, hogy nekünk annyira rosszat jelentene, feltéve, ha ez nem úgy befolyásolja a mercatót, mint Charlie Firpo édesapjának szem-kérdése: vagy kék, vagy semmilyen, azaz vagy Ibra, vagy senki. Szóval, irány Firenze, és meglátjuk, mit ér mindez: eltapsolunk-e 70 milliót értelem nélkül, vagy tapsolhatunk 70 millió eurónak.

A Gazzetta osztályzatai:
Legjobb: Honda (7,5)
Többiek: Luiz Adriano (7), Bacca, De Sciglio, Romagnoli, Ely, Antonelli(6,5) – többiek 6.