A helyzet az, hogy nem túl sok lelkesedést váltott ki belőlünk a Juve elleni recsegés, főleg, hogy mintha egy folyamatosan újrainduló zenét hallanánk duruzsolni a fülünkben. Kicsit kezd unalmas lenni a sztori, ráadásul néhány kósza fellángoláson kívül nem tud semmivel sem meglepni minket: de valószínűleg ismeritek is ezt az érzést, amikor az egyébként unott dolgokban is néha meglátjátok a szépet. Nem mondom, hogy könnyű lelkesedni a mai Milanért, de azért leülünk a tv/stream elé ma is.

Valahogy az utóbbi pár meccs azt a néhol fura reakciókat kiváltó pezsgést is kivette mindannyiunkból, ami talán megvolt az erősre sikeredett 2016-os első hónapok után volt. Alapesetben ilyenkor a legtöbben már régi Juve-elleni meccseket néznek, hogy bezzeg még azzal a Ronaldinhóval is sikerült idegenben, akiről azt mondták, megvénült, sörhasat növesztett, és rozsdásak az izületei. Kötözni való bukóknak is érezhettük magunkat, de simán működött. Mert volt egy váz, amit szépen foldoztak – hogy most milyen módon, abba ne menjünk bele, de a lényeg, hogy létezett ilyen. Ellenben három éve a legkomolyabb problémánk, hogy nincs egy edzőnk sem, aki kapna két évet és – elnézést az érintettektől, nem könnyű leírni, de ez volt – az első két poszt-Allegri korszak próbázója persze nem is volt túlságosan komolyan vehető, viszont nem állítom, hogy Mihajlovics egy taktikai géniusz, aki bárkit szétszed a Serie A-ban, de közel sem ő lenne a legnagyobb problémája ennek a csapatnak. Ehhez képest gyakorlatilag másról sem lehet olvasni egy Juventus elleni meccs előtt, csak a szerbről – uncsi, de tényleg.

Nyilván nem hordtunk szemellenzőt az elmúlt években, tisztában vagyunk vele, mit képvisel a Juventus. Erre mit lépünk? Vagyis only don Silvio, mert erről cikkeznek: Mihajlovics brutál nagy vizsga előtt áll, Berlusconi a helyszínen tekinti meg az esti meccset, és ha nem a Presidente szája íze szerint alakul a dolog, akkor akár este repülhet is a picsába a Mister – és jöhet a hőn állított megváltó, Christian Brocchi. Sok kérdésem lenne don Silvio felé, de az mindenképp az első kettő között lenne, hogy mégis mi az az eredmény és játék (vagy bármi más kitétel) amivel maradéktalanul elégedett lenne, és úgy gondolja, hogy ez teljesíthető is a jelenlegi állománnyal, körülmények között. Tény, övé az egész kóceráj, nyilván ő fizeti a prímást, annak meg azt kell játszania, amit ő akar hallani, csak azért mondjuk elég nehéz vonósnégyest játszani két zongoristával.

Szóval estére eljön a címvédő meg a hamarost’ bajnok, nekünk meg úgy kellene valamit letenni, hogy meg kellene felelni valaminek, amit tulajdonképpen nem is tudunk, hogy mi. Mert mi a reális elvárás ezzel a Juventusszal szemben? Bakjuk meg őket egy melós meccsen itthon 1-0-ra? Csak ne kapjunk ki? Mindegy mi a vége, de játékban ne nőnejek felénk? Tényleg, melyiknek tudnánk örülni? Nem az a gáz, hogy ezt nem lehet kitalálni, hanem az, hogy reálisan ezeken az opciókon kívül fel sem lehet sorolni olyat, amit láthatnánk ma este. Függetlenül attól, hogy Balotelli kezdeni fog-e, vagy sem. Azért persze Forza, Milan!