Nem lehet véletlen, hogy pontosan 5 éve, egy szép októberi délután történt meg utoljára a Milannal, hogy két gólos hátrányból nyerni tudott. Igaz, akkor a hátrány három gól volt, de attól a tény tény marad, hosszú idő után sikerült a csapatnak egy olyan fordítást bemutatnia, ami rendkívüli csapategységet és hatalmas küzdeni akarást igényel. Az sem lehet véletlen, hogy ez pont a mumusnak titulált Sassuolo ellen sikerült, ráadásul olyan játékosok közreműködésével akikről aligha gondoltuk volna.

Tény, hogy még mindig nem állt össze teljesen a csapat játéka, az egyéni hibáinkat rendre könyörtelenül megbünteti az ellenfél, de amellett nem szabad szó nélkül elmenni, hogy bizony ez a csapat, ha szükséges, tud küzdeni, harcolni, és ami a legfontosabb hinni. Hogy ez mennyire Montella érdeme, és hosszútávon, a ránk váró jövőbeli nehéz pillanatokban is így lesz-e, azt nem tudni, de az utóbbi évek lélektelen csapatai után jó érzés volt végignézni, és főleg végigizgulni egy ilyen fordítást. Fontos győzelem volt ez, mert így viszonylag nyugodtan készülhetünk a válogatott szünet alatt is. Ami után újra fontos pontokért lépünk pályára, feltéve újra az örökös kérdést, hogy egyáltalán van-e cél amihez fontos pontokat gyűjthetünk.

Tulajdonosváltás, bizonytalan vezetői helyzet ide vagy oda, nem lehet cél nélkül küzdeni, a győzelemért harcolni, és látva a tegnapi kora esti produkciót, ennek a csapatnak van célja. Talán a Bajnokok Ligájába jutás, talán csak az Európa Ligába jutás, vagy csupán a győzni akarás, esetleg minimálisan a bizonyítás, de valamiért kitették a lelküket. Még akkor is büszkék és boldogok lehetünk, ha ez csak 20 percet tartott, 70 percnyi nyámnyiláskodás után.

Kétségbe vonhatunk sok mindent tegnap estéről, mert Niang tizenegyesénél tisztábbat se adtak meg sok helyen, vagy Gigio se volt a helyzet magaslatán amikor beszunnyadt, és Politano elcsente a labdát. De egy ilyen, végig kiélezett meccset az ilyen momentumok döntenek el, és lehet ha hazabeszélünk, de általában ezek a pillanatok annak a csapatnak kedveznek, aki többet tesz érte. Mi pedig rászolgáltunk a szerencsénkre.

Viszont a nagy lelkesedésben nem szabad elfelejteni, hogy ez a csapat mennyit változott, és kell változzon még. Mindenki számára evidens, hogy ki kellene a kezdő jobbhátvéd legyen. Ha nem, segítek! Nem az az Abate, aki megint az ellenfélnek osztogat gólpasszokat, hanem a 96-os mezben szaladgáló, rendkívül szimpatikus, és legalább annyira tehetséges Calabria. Sérülése(?) előtt három meccsen játszott zsinórban, mindhármon kezdőként, és talán nem véletlen, hogy ezeken a meccseken egy gólt sem kaptunk.

Szintén említésre méltó Paletta megítélésének gyökeres megváltozása. A Torino elleni nyitómeccs után bizonyára többen is azt a következtetést vonták le, hogy bizony az olasz-argentin védőre nincs mit alapozni, mert úgy tűnik, hogy ezt a szintet nem tudja megugrani, és soha nem lesz a Milan kezdőhátvédje. Az utolsó négy jól sikerült meccs után azonban úgy tűnik, hogy Palettara lehet számítani, és nem (csak) a győztes gólja miatt, hanem a kitűnő védőmunkája miatt. Talán a személyében Romagnoli újra megkapja azt a tapasztalt társat aki mellett a legjobban tud teljesíteni.

Elgondolkodtató, hogy mekkorát változott a Milan játéka Locatelli beállásával, vagy rosszindulatúan fogalmazva Montolivo lecserélésével. Az ifjú Manuel az utolsó félórára állt be 1-3nál, és 17 perc múlva már mi vezettünk, többek között az Ő hatalmas góljának köszönhetően is. Az elmúlt hetekben többször is lehetett olyanról olvasni, hogy Montella azt próbálgatja hogyan férhetne meg egymás mellett Locatelli és Montolivo, ennek tükrében többször is előfordult olyan, hogy ketten egyszerre voltak a pályán, de ezidáig még sosem történt meg az, hogy Manuelre cserélje le Montella a kapitányát. Nem akarunk jóslásokba bocsátkozni, de szerintünk egy hónapon belül Locatelli kezdő lesz.