Talán akkor jött, amikor a legkevésbé számítottunk rá, de véget ért a Montella-Milan házasság. Hiba lenne állítani, hogy minden rendben volt, de arra a pontra jutottunk, amikor ebben a helyzetben jó döntés született – vagy talán még egy kicsit túlzottan is későn reagált a klub, de semmiképp sem lett tisztább az ég Milanello felett.

Még ha sarkítása is a történteknek, de a bajnokság több mint harmadánál közelebb van a kiesőzóna, mint a negyedik hely – és akkor azon még nem is lamentáltunk, hogy ez a negyedik hely egyébként nem biztos, hogy nekünk valós cél kellene, hogy legyen, még ha az erőviszonyok alapján pontosan tisztában voltunk vele, hogy ezt kellene megcéloznunk – az pont elég lenne ahhoz, hogy valaki felálljon. Pontosabban felállítsák, mert hiába telt az idő, Montella Milanja nem akart összeállni, és nem azzal van a probléma, hogy elveszítettünk néhány olyan meccset, amit nem szabadott volna [bár láttunk már arra is példát, hogy ez is elég egy történet végéhez] hanem hogy bármennyi időt is kapott Montella, egy szemernyit sem mozdult meg az a szekér, ami piszkosul elakadt a sártengerben. Hangsúlyozva, nem voltunk esélyesek Nápolyban, de egy válogatott szünet után is pontosan ugyanaz az ötlettelen, semmitmondó játék következett, mint két héttel korábban – van az a szituáció és klub, ahol el lehet azt sütni, hogy ez majd bizony jobb lesz, de a mostani Milan semmiképp sem az. A vezetőségre abszolút nem lehet rásütni a türelmetlen jelzőt, tulajdonképpen decemberig kivártak, viszont ha helyzet van, lépni kell – már ha olyan a helyzet, mondta egy bölcs, már pedig ez olyan helyzet volt. Állítólag mindig van lejjebb, de ennél sokkal rosszabb már nem lehet a szitu – mind a mellett, hogy azért az is kiviláglott, bármennyire mutat jól egy 200-as az elköltött milliók rovatban, ebben vajmi tudatosság volt, de cserébe legalább felborítottunk mindent, ami kialakult, öltözőn belül és azon kívül is.

Vince egy kedves, korrekt kis pali, de nem krízishelyzetbe való – a bónusz a történetben, hogy ezt a krízist javarészt saját magának köszönheti. Van az az elmélet, mi szerint muszáj volt a tavalyi sablont nyomatnia a nyáron, hiszen ott voltak az EL-selejtezők, ugye aztán Bonucci miatt kényszerűségből jött a háromvédős rendszer, ami gyakorlatilag Contin kívül senkinek sem volt ismert – a pech, hogy őt meg kvázi az egész szezonra elveszítettük. Viszont cserébe nem nyertünk semmit: még ha Bonucci maga lenne a megbízhatóság szobra hátul, akkor sem, ugyanis a Kessie-Biglia-Calhanoglu tengely teljes talány télvíz előtt, és ha nincs Suso klasszis teljesítménye (a 19 bajnoki gólunkból 9-ben játszott szerepet öt gól, négy gólpassz formájában), akkor bizony egy nagyon-nagyon gyenge elégséges lenne. Nem arról van szó, hogy akik futballoznak, ne hibáznának, de az minimum egy jogos elvárás az edző felé, hogy a bajnokság feléhez közelítve legalább egy működő rendszerben legyen felépítve a csapata – itt viszont azon túl, hogy Bonucci próbál mélységből indítani, és Suso megtolja jobbról befelé, aligha történt bármilyen tudatos dolog a pályán. Ha megengedőek vagyunk, akkor Borini mezőnymunkájának kihasználását még idevehetjük, de ezt is inkább a kényszer szülte azzal, hogy Contit elveszítettük. Montella nem ott hibázott, hogy változtatni akart, hanem ott, hogy egy olyan rendszerhez ragaszkodott teljesen érthetetlenül, ami a kezdő 90%-ának teljesen ismeretlen volt. Az időzítés sem volt a legjobb, mert bajnokság közben ilyen fokú változást csak olyanokkal lehet levezényelni, akik a falnak is nekimennének az edzőjükért . Csakhogy egyrészt kevés ilyen karakter volt a csapatban, másrészt pedig azzal, hogy Bonuccit megtették csékának, az öltöző sem tűnt teljesen egységesnek, Montella pedig abszolút nem az a karakter, aki a nehézségeket hatékonyan tudná kezelni. Ami mellette szól, az az, hogy botrány éppen nem lett [vagy legalábbis nem jött át a kapun], viszont hogy ez igazi érdem-e, az már egy másik kérdés, hogy a pozitívumok sorába sem tudunk sokat felírni ebben a tekintetben. Ha nem is a legjobbkor, de ennek a vállalásnak véget kellett vetni, mert itt az idő esetleg ott kerülhetett volna előtérbe, hogy mikor mutat 0.00-t a bombán, amin ültünk – hogy most a kéket vagy a pirosat sikerült elvágni, az meg majd csak szezon végén derül ki.

Montella egyébként a poszt-Allegri korszak leghosszabb ideig regnáló trénere volt, 517 napig volt a klub alkalmazásában, amivel bőven megelőzte Mihajlovicsot (301 nap) és Inzaghit is (372 nap). Ha már számok, abban tagadhatatlanul első volt, hogy az eddigi 23 meccsünkön mindig más kezdő futott ki, bármennyire bővült (mennyiségben legalábbis biztosan) a keret, azért ez egy bődületes szám, ha nem is a Sarri-féle 13-14 ember az egészséges, de talán ez is árulkodik arról, hogy mi zajlott. Folyamatos kísérletezés, gyakorlatilag Gigio és Bonucci volt a két pont, aki fixen melegíthetett minden meccs előtt. A Sky Sport egyébként úgy tudja, csak az edzés előtt pár perccel közölték a csapattal a hírt, akik teljesen ledöbbentek ezen – ez alátámaszthatja Montella szavait, aki délután kiemelte, azért sem számított erre a lépésre, mert úgy érezte, a csapat mögötte van.

Ha pedig már a karakterekről értekeztünk, Gattuso személyében bizonyára lesz változás ezen a téren, és alighanem nekünk most erre van a leginkább szükségünk. A mellett, hogy eldobjuk a picsába ezt a háromvédős szenvedést, kell egy alak [legyen az pályán, vagy azon kívül] akit tényleg mindenki vezérnek tekint, ha már a csapatkapitányi poszttal ezt sikerült kinyírni, akkor marad a vezetőedző. Akivel kapcsolatban csak kettő, nem is olyan mellékes fenntartásunk lehet: egyrészt nem lenne jó látni megint szobrot faragni valakit, valamint azért bármennyire mentális téren kell leginkább fejlődni, ebben a sportágban a taktika sem számít kevesebbet, szóval valamit majd össze kell rántania Gattusónak is, azon túl, hogy megnevez 11 embert, a kísérletekből pedig kaptunk már eleget. Nehéz helyzet, de a Benevento ellen illene már gólt lőni a San Siróban akcióból, mert hogy az szeptember 17-e óta nem sikerült.

Furcsa lehet egy ilyen időszak után, de nem is a türelem, hanem inkább a logika lesz az elkövetkezendő hetek kulcsszava: ha úgy sikerül foltozni, ahogy az Gattuso taktikájában segíteni tud, akkor ebből azért lehet egy hosszabb távú történet – feltéve, ha nem arra gyúrúnk, hogy Carlo dereka is elfárad a karosszékben, és úgy érzi, szüksége lesz csütörtökönként arra, hogy valami kelet-európai csapat vendégeként paszírozzon a továbbjutásért.