A határ meghúzva // Milan-Juve 0-1

csapatkep_kupadonto

Sok szögből nézhetnénk ezt a Juve elleni kupadöntőt, de a vége ugyanaz marad: a Juve attól Juve, hogy megnyeri ezeket a meccseket, nekünk meg marad a szimpatikus vesztes szerepe. Nem túl hízelgő, na, főleg, hogy ilyenből volt már idén, ami után ugye meg is köszöntük Mihajlovics munkáját. Most is köszöngetnénk, de inkább már az újaknak, és lehetőleg júliusban.

Nehezen tudom belátni Brocchi taktikai sokrétűségének azt, hogy sikerült pariban lenni a Juventussal – aztán megeshet, hogy így volt, bevallom, nem néztem teljes odaadással a kupadöntőt, de mindazok alapján, ami átjött, inkább tűnt úgy, hogy ezek a srácok tényleg erre készültek már cirka egy hónapja, hogy na majd itt megmutatjuk, mit is tudunk. Szoros volt, de az a fajta gyilkos ösztön, ami miatt a Juventus be szokta húzni az ilyen meccseket, bennünk nagyon nem volt meg, ez pedig egy döntőn általában sokat nyom a latban. Sajnálom természetesen a csapatot, mert sokat dolgozott ezen a meccsen, és ezt a talán kissé legatyásított Juventust most el lehetett volna kapni, de önmagában egy kupagyőzelem a legégetőbb sebek időleges begyógyításán túl kétlem, hogy bármin is változtatott volna. Nem kérdés, hogy jól esett volna a dolog, kupagyőztesként elmenni nyaralni / Eb-re még akkor is fun, ha tudjuk, hogy milyen sorsolásunk volt a döntőig és tudjuk, hogy milyen és mekkora szószban vagyunk. Kár elemezni részleteiben a meccset, annyi hiányosságunk van, hogy tulajdonképpen ha hiba nélkül hozunk le egy meccset, az valóságos csoda, szóval hiába voltunk megint ott a Juve háta mögött kezünkben a késsel, a torkukat elvágni még vagy időnk vagy bátorságunk nem volt. Nem tudom, hogy ez a szezon, vagy a sokadik hasonló idény arra jó lesz-e, hogy meglegyen az ilyenfajta rutin, de bízzunk benne, hogy igen.

Ami már jobban idegölő lehet, az a meccs utáni elnöki kommunikáció: Berlusconi bár az eredmény láttán nem elégedett, de a csapat játékát és mentalitását figyelembe véve igen – alapvetően azt hiszem, ez valóban a legközelebb áll a valósághoz. Csakhogy egy egészen hasonló meccset játszottunk nemrég a San Siróban is a zebrákkal, amikor emlékeim szerint azért több, nagyobb helyzetünk is volt, viszont akkor az nagyon nem felelt meg az elnök úr ízlésének, így mennie kellett Szinisa Mihajlovicsnak. Nincs a felől kétség, hogy amíg Berlusconi tolja bele a lóvét, addig ő mondja meg, ki és hogyan fog táncolni, csak nem igazán látom a különbséget, ami lényeges eltérést jelentett volna a kupadöntő és a legutóbbi Juve-bajnoki között, mégis úgy tűnik, a Presidente egy egészében más meccset látott. Ebből kénytelen vagyok arra következtetni, hogy itt a szerbbel nem a taktikával, vagy a játékkal, vagy bármi más, szorosan a focihoz köthető dologgal lett volna baj, hanem egyszerűen azzal, hogy szembe ment az elnök úr kívánalmaival. Nyilván blődség azt állítani, hogyha marad a szerb, akkor garanciát lehet rá vállalni, hogy merőben más lett volna a szezon vége, de Brocchi valamiért most nagyon odanőtt Berlusconi aortájához. Egyelőre nem tudni, mi lesz vele, nincs kizárva a maradás is – mondjuk jelenlegi körülmények között nem nehéz belelátni azt, hogy október végére ő sem tartozik majd a kiváltságosak közé, és hajlamosak vagyunk egy nagyobb nevet látni a Milan kispadján, mint Brocchi, de ha úgy lesz, hogy marad, hát hajrá. Igaz, nem ártana elindulni valamerre, szóval ha marad, akkor annyit kívánok, hogy lehetőleg érje meg a jövő júniust is, mert annak semmi értelme nem lesz, ha őt is kivágják még a szezon felénél – inkább vigyünk végig valakivel egy idényt, próbáljuk meg, milyen ez.

Mindennek a vége valaminek a kezdete is – régi, és talán elcsépelt mondás, de ez most hatványozottan igaz lehet esetünkben is. A szezon végével fújhatunk egyet, tulajdonképpen bőven várakozáson alulira sikerült ez az idény, még ha nem is eredményeket tekintve, de Donnarumma felfedezésén kívül olyan túl sok pozitív töltet nem ért bennünket az idény alatt. Persze, hozzászoktunk a pezsgőhöz és a kaviárhoz, amibe talán megint belekóstolhattunk volna szombat este, ha sikerül bepréselni valamit Netonak, de alapvetően semmilyen koncepció mentén nem haladtunk tavaly augusztus óta – gyorsan sutba dobtuk az eleve döglésre ítélt, labdatartásra helyezett 4312-t, aztán szépen Mihajlovicsot is, miközben inkább hullott darabjaivá az egész, mintsem összeállt volna egy működő egésszé.

Innen persze van felfele út is, ami elképzelhető, hogy továbbra is Berlusconi alvállalkozóival lesz kikövezve, viszont hétfő reggelre sikeresen megérkeztünk oda, ahol a komolynak látszó tulajváltásról szóló hírek előtt is álltunk: a Presidente kijelentette, hogy érzése szerint ki akarják őt túrni az elnöki székből a kínaiak, márpedig ő szívesen maradna még elnök úgy három évig is. Az borítékolható, hogy az eredeti koncepció, miszerint jöjjön egy a bőre alatt is eurómilliókkal járó valaki, aki mindettől hajlandó is megszabadulni cserébe azért, hogy kvázi nulla beleszólása legyen a Milan ügyeibe továbbra sem fog működni – vagy legalábbis olyan alakok jelentkeznek, mint a pénzzel csak papíron rendelkező Mr. Bee. Állítólag a jövő hét lehet a döntő a kínaiak kapcsán, és alapvetően persze nem mindegy, hogy merre is dől el a dolog, de ha valamit lehet kívánni, akkor az az, hogy valamerre ugyan dőljön már el – vagy maradjon Berlusconi, vagy jöjjön egy, az ánuszrózsáját is 500 euróssal törlő figura, és kezdődjön valami, mert az egy helyben topogásnál csak azt látjuk, hogy egyre többen fognak elhúzni mellettünk. Hogy melyik úton, az még kérdéses.