Megvertek minket # Milan 2-3 Inter

Hölgyek-Urak, ezt most nagyon elhittük, így hát annyival nagyobbat is szólt ez az ordenáré nagy blama. Kampó, kapa, fakereszt: leégtünk, mint a szar – ezen nincs mit szépíteni. Fosul kezdtünk, úgyis folytattuk, akkor már fejezzük is be fosul. Valahogy most nagyon nem találkozott a szurkolói lélek a játékoséval. Amott nagyon sok volt az egó, ide nekem az oroszlánt is, tejszínen meg a betyár kurva anyjuk hátán is, kétszer. A baj nem ez volt, hanem az volt, ezen kívül más nem volt. A játékosok ugyanazt a nyúlós váladékot terítették, amelyet az előző két körben. Csak most az Inter volt az ellenfél. Mondjuk ki: kevesek voltunk, megérdemelten kaptunk ki. Rosszabb lett ettől? Nem hiszem. Hajtás után elküldünk mindenkit szünetre.

A labdával kellett volna inkább

Ez egy emberes betli volt. Egy hosszúra nyúlt sikersorozat után lehetett azt hinni, hogy mi vagyunk a nagykirályok. De nem. El kell fogadni, hogy nem vagyunk nagycsapat, olyan itt nincs, hogy játék nélkül huzamosabb ideig eredményeket is tudunk szállítani. Hülyén és megfoghatatlanul hangzik, és de az a csapat, amelyik a harmadik percben kap egy ilyen hülye gólt, hát az szét van csúszva rendesen, fizikailag is, mentálisan is. Gatta nem a rotáció meg a nagy taktikai mesterfogások embere, nagyjából mindig ugyanazt a kezdőt ugyanazzal a taktikával küldi fel. Ennek előnye a stabilitás. Hátránya a kulcsemberek rendszerbe kódolt kiégése és a rugalmatlanság. Ennek most nem az a célja, pro vagy kontra állást foglaljak a Misterrel kapcsolatban. Csak annyi, mindennek valószínűleg nem kis részben volt köze a látottakhoz. Hótt gyengék voltak a kulcsemberek, Dollár kivételével. Romagnoli olyan szinten befuccsolt, hogy csak ezt az egy félmondatot kéne vastagon szedni a posztban. Keszi elfogyott, mint a gyerya. Fajsz sem tudta összekapni a középpályát, sajnos, max előbbi sarkát taposta le.  Paquito meg csak simán ott sem volt, az az egy lövését leszámítva. Patikát végig steril körülmények között tartották. Kotró bejött, hogy a labdán kívül mindenkibe belerúgjon. Susónak voltak ugyan idézhető megmozdulásai, de távol volt a meghatározótól. Az eredmény: le lettünk játszva a pályáról.

Aladdin mint legjobbunk?

Talán még Aladdin tudott értelmezhető játékot letenni az asztalra, szervezte a játékot, sokszor meg lehetett találni, ha alacsony hatékonysággal is, de csak keretet adott a “játéknak”. Ez így persze édes kevés volt. Ennyit számít, hogy most egy viszonylag minőségi kerettel futottunk össze, egy dörzsölt edzővel, aki el tudta érni, hogy a könnyen kapott előnyre építkezni is tudjon a saját csapata, mi meg rohanhattunk az eredmény után, vesztett helyzetben. Olyan nagy gond azért nincsen, mindössze most nyilván nagyon fáj mindenkinek, hogy pont ezektől, pont most, de hát attól még senkinek sem lett jobb, hogy utálkozik. Persze, lehet azt csinálni, hogy minden kisebb-nagyobb pofon hatására eldobjuk az eddig elraktározott eufóriát, és beállunk a másik oldalra kutyázni, minden szar alapon nyomni a hetedik helyes dumát. Csak kár. Most jön a válogatott szünet, még pont van idő rendezni a sorokat. Ennél jobban utoljára akkor álltunk a bajnokságban, amikor aranyérmet nyertünk a végén. Mi ad erőt, ha nem ez?

A frusztráció ritkán vezet győzelemre

Van két hetünk, pihenjük ki a fáradalmakat! Bajnoki hajrá, kupavisszavágó, megannyi érdekfeszítő esemény vár ránk, nem szabad megállni sebet nyalogatni.