Nekem tényleg nincsenek nagy elvárásaim, mert az már a szezon előtt is necces volt, hogy mi valóban a BL-ért fogunk küzdeni, legalábbis számomra. Aztán a kezdeti lendület után jött az első komolyabb hullám, amivel az óta sem tudunk mit kezdeni, csak minden héten lenyilatkozzuk, hogy hát a szavak nem elegek, tenni kell, dolgozunk tovább, stb. Ilyet mondjuk az aktuális magyar szövetségi kapitánytól szoktunk hallani, és az is elég idegesítő már húsz éve, annyit meg azért nem akarok várni a változásra. Remélem, hamarabb eljön.

Különösebben nem rázott meg az elmúlt hetek egyetlen történése sem. Jóformán a pulzusom sem emelkedett, amikor éppen szarakodott a stream, nem kerestem lázasan a másikat, hanem inkább halál nyugodtan vártam, hogy majd csak visszaáll, és tanulhatok tovább oroszul, és egyetlen másodpercet sem bántam, hogy hát végül is kimaradt az életemből. Hót’ nyugodtan felvettem a telefont mindenkinek, pedig meccsek alatt nem igazán szoktam. Teltek el úgy napok, hogy fel sem néztem a milannewsra, rá sem néztem a gazzettára, sőt, szinte semmi másra. Egyszerűen nem éreztem azt, hogy erre most szükségem lenne. Mert mi is változhatna szezon közben, mikor ugyanaz az edzőnk, ugyanazok az arcok ülnek a vezetőségben, és a jelek szerint az is úgy 80%-ig teljesen mindegy, hogy kik alkotják majd a hétvégi meccskeretet. Nyilván ennél összetettebb a probléma, amit nem is feltétlen ebben a posztban szeretnék kifejteni, de mindenképpen hatással volt rám az, amit január óta leművelt a Milan. Nem a kiábrándulás a legszebb szó, csupán a szenvedély megcsappanásáról beszélhetünk. És még csak nem is azért került elő mindez, mert rosszabbak az eredmények, megéltünk mi már a Berlusconi-féle Milanban is nem kicsi pofonokat. Hanem jóval inkább az csapódik le, hogy láthatóan semmilyen változás nincs a klubban a pofátlan teljesítmény után – megint csak azt tudom elővenni, hogy Allegrit egy ilyen eredménysor után minimum kerékbe törték volna, de lehet, hogy nyilvános kivégzést rendeztek volna Milánóban, miközben Inzaghival szemben minimum a második ultimátumot intézi a vezetőség a Verona ellen, ami minimum nevetségesen, de jóval inkább szánalmasan hat. Hol leszünk mi attól előrébb, hogy megverjük a Veronát mondjuk 2-1-re? Őszintén, mit fog számítani Pippo, vagy a klub megítélésén? Gyakorlatilag semmit. Persze, egy győzelem mindig jól jön, hogyne, de ezen kívül jelent ez valamit? Tényleg ezen múlik majd egy edző sorsa? És ha nem nyerünk, valóban elküldik Pippót? Mi lesz utána? Mégiscsak szimpatikus lesz Spalletti? Vagy az a Tassotti veszi át az irányítást, aki a héten megszellőztette, hogy inkább lelépne a klubtól? És ha valóban szerződtetünk egy komoly edzőt most, akkor mondjuk nyáron nem lett volna okosabb? Ha pedig mégsem lesz elküldve Pippo egy vereség után, akkor mégis mire volt jó ez az egész? Vagy ez ilyen hetente elsütött, nyugi, tegyünk úgy, mintha tényleg érdekelne minket a klub sorsa c. dolog lesz?

Egy edzőváltás _most_ lószart sem jelentene, már pardon. Jönne egy újabb arc, aki lehet, hogy a télen érkezettek felét kapásból visszautasítaná, akikért cserébe nyáron biztos irgalmatlan összegeket kínálnának egy frenetikus tavasz követően, amikor végigülték a kispadon a fél szezont, hogy majd aztán nyáron megint jól rá lehessen húzni valakire, hogy de hát jönne az új emberünk, csak hát amíg XY nem hajlandó aláírni máshova, addig bocs, de patthelyzet. Ez a keret Inzaghi kéréseinek megfelelően (legalábbis jóval inkább az övének, mint elődjeinek) lett kialakítva, neki kellene kezdenie valamit. Közel sem gondolom azt, hogy tényleg egy új edzővel itt megváltozna minden, még ha az lassan az a kiindulópont is lesz, hogy egy trénert a kispadra, grazie. Addig csupán annyi kérésem lenne, hogy legalább próbáljuk meg visszaadni mindazt, milyen, amikor egy csapat van a pályán, nem pedig 11 fickó, aki összejött futballozni egyet heti két óra hosszára.

Viszont tisztában vagyok vele, hogy egy brutális nagy meglepetéssel érne fel, ha ez valóban sikerülne. Ha hónapok óta képtelen Inzaghi kezdeni valamit a srácokkal, akkor gyanítom, nem március hetedike lesz az a nap, ami bevonul a történelemkönyvekbe azzal a dátummal, mint Filippo Inzaghi világraszóló diadala. Hozzá csak annyit, mert tényleg valahol szívbe markoló, amikor ezt az embert kell „mocskolni”, hogy vajon milyen keményen foghatja a többieket, amikor egy önszántából eltervezett cserét sem képes végrehajtani egy meccsen? Akinek volt akkora akaratereje, és végigszenvedte a Chievo elleni meccset alvás nélkül, az láthatta, hogy de Jong sérülésénél először visszaküldte volna Cercit, majd az olasz egyéni jelenete után inkább intett neki, gyere buksi, nehogy összevesszünk már itt megint. Gyanítom, micsoda tisztelet és mekkora fegyelem lehet az öltözőben, és mennyire veheti komolyan őt akár Donnarumma. Na, hát az van, hogy ebben a koncepciótlan, következmények nélküli, totál esetleges valamiből várjuk azt hétről-hétre, hogy mégis képes lesz a futballcsapatra emlékeztető működési jeleket mutatni. De persze egy ultimátum mindig jól hangzik.

Tipp: marad Inzaghi

Várható kezdő: Hótmindegy, de egyébként a Diego Lopez – Bonera, Paletta, Bocchetti, Antonelli – Poli, van Ginkel, Bonaventura – Cerci, Destro, Menezt írják.