Mindig az, amelyikre éppen gondolok. De most komolyan, hogy lehetne ezt eldönteni? Ez olyan, mintha azt kérdeznék, hogy barna vagy fekete színű cipőpasztával szeretnél-e fogat mosni. Vagy hogy tüdőrákban vagy torokrákban haljál-e meg. Vagy hogy Mészöly Kálmán vagy Pintér Attila legyen-e a gyereked magyartanára. Aki aztán a szörnyű élmények hatására az ISIS-be vagy az Al Kaidába lépjen-e be? Jajj, nem tudok dönteni, inkább megyek vissza cserepet pakolni! Node. „A legforróbb hely a pokolban azoknak van lefoglalva, akik az erkölcsi válság idején megőrizték semlegességüket.”- írotta vala Dante Allegri, a rasztahajú sufnipoéta. Úgyhogy ezt el kell dönteni, elvtársak! Hajtás után forró zsírba lógatjuk a pélót.

Akkor kezdjük az elején! Adott a mi keresztünk. Egy szánalmasan gyenge képességű és nem kis százalékban megvetendő jellemű futballipari segédmunkásokból álló osztag, amelyet egy akaratgyenge és dilettáns pancser vezet, az irányítópultban egy vén pocakos kopasz lókupec meg egy sztereotipikus szőke cicababa marják egymást, a tulajdonos pedig egy kiöregedett és lecsórósodott playboy, exporszívó-ügynök. A pláne azonban mégiscsak az, hogy mindezek ellenére az Inter képes volt úgy teljesíteni, hogy mögöttünk legyen a tabellán.

Mondom, az egy dolog, hogy nálunk nem egyszer az autentikus másodosztályú Muntari-Essien-Poli-sor játszott a középpályán, az a Pippo az edzőnk, akit a labdaszedő kiskrapekok sem vesznek komolyan, Galliani csak ingyen tud igazolni, Berlusconi árulja a klubot. Igen, ott is vagyunk a kilencedik helyen, ahogy azt kell. Az Internek viszont új tulajdonosa van, aki hajlandó áldozni a klubjára, ezért olyan játékosokat vesz jó pénzért, akikért fél Európa sorban állt, sőt, többszörös olasz bajnok edző ül a kispadjukon. És mire elég ez? A nagy lófaszra. Vegyük észre, kedves barátaim, hogy míg nekünk semmi, de semmi okunk nincs reménykedni, addig szegény szerencsétlen kuzinjainkat időről időre keserves csalódások érik újra és újra összeomló délibábos képzelgéseik okán. Mi vagyunk a frissen gőzölgő, tri-vi-á-lis szar, ők pedig az a valami, ami mindjárt kipottyan a víziló seggéből.

Mi ma a Milan? Mexes skizofrén őrjöngése, Bonera esetlen szenátorkodása, Essien kiöregedett bányalovakat alulmúló dinamikája, Muntari profizmusa, Poli lelkes balfaszsága, Honda tehetetlensége, Inzaghi bárgyú naivitása, Galliani kisstílű mismásolása, Berlusconi becsülete. Nálunk a fürdőskurva Cerci megmentő lehet és hangadó. A volt edzőnket elvitte az ultimate geci Juventus, aki kölcsönvette tőlünk azt a játékost, akit még mi vettünk tőlük számunkra kiugróan magas pénzért. És igen, ők azok, akik teli pofával röhöghetnének rajtunk. A 22 pontos andantét lehozó Allegri és a vizesnyolcas Matri. De nem, nem teszik, mert még ők is szánnak minket. A lúzerség netovábbja, azok vagyunk mi.

Mi ma az Inter? Carizzo lepkéje, Vidic kiégettsége, Hernanes téli álma, Kovacic félszegsége, Medel unintelligenciája, Podolski sztársága. Csapatkapitányuk lehet az a Ranocchia, aki rosszabbul helyezkedik, mint Lipták, és tényleg bárki hülyét tud belőle csinálni. Guarín a juvés szopása után azért még nyugodtan adhatja az agyatlan barmot a kezdőben. A takonypóc selyemfiú Icardi gondolhatja, hogy ő már tétel ennél a klubnál, hiszen rúgott egy pár gólt a középmezőnyben. És nincs, nincs, nincs senki, aki megváltaná őket, se Mancini, se Shaqiri, se senki. Az ergyaság csimborasszója, az az Inter.

Miről szól ma az Inter-Milan? Két frusztrált, nyomorult, szánalmat keltő, elesett, szerencsétlen gárda a másikon akarja leverni saját kisszerűségét. Akarja? Talán ez így erős. De legalább valamelyikünk elmondhatja majd, hogy nyert. Vagy döntetlen lesz, és akkor általános lesz az apátia. Mindegy, ezen nem múlik semmi. Ki a faszt érdekli, ki a faszt érdekli, ki a faszt érdekli…

Várható kezdőkkel, taktikával, esélylatolgatással ne fárasszuk egymást. Ez egy elbaszott szarság, amin túl kell lennünk, hogy újra visszazökkenhessünk a szürke hétköznapokba. Fáj, fáj, nagyon fáj, hogy ez lett belőle.