… и значит, мы умрем. Hallgatom ezt a zenét. Ez a refrénje. Olyan nyomasztó sötétség, sivárság, kilátástalanság árad belőle, ami talán azt is mélységesen lehangolja, aki nem is érti a szöveget.  „AIDS-ed van – meghalunk. „- hát, ezt énekli a lány. Érdemes egyszer meghallgatni, szerintem nem játssza a Nájlon FM. Na, ez olyan szinten megüti az embert, hogy már fel sem veszi a tegnap esti történéseket. Hajtás után azért összeszedjük a tanulságokat, és örülünk neki, hogy ebbe senki sem halt bele.

Kikaptunk, tényleg kikaptunk, igazán rendesen kikaptunk. Sokan ennél sokkal többet vártak. Sokan le is nézték a Fiorentinát, mert nem róluk szólt a nyár. Erre sok alap nem volt. De arra sincs, hogy mindent temessünk emiatt az egy meccs miatt. Igen, dőltünk, mint a rohadt nád, de nem szabad elfelejteni, hogy a mercato dübörgése  és a válogatott szünet miatt az első két bajnoki inkább tekinthető az előszezon hajrájának, mint az igazi kemény bajnokság kezdetének. Majd a szeptember 13-i Madonnina lesz az igazi erőfelmérő, addig viszont van még három hét. Én azt mondom, nézzük meg, min ment el ez az egy darab meccs, aztán gondolkodjunk el rajta, mi következhet mindebből!

Nagyon csalókák, ha már rögtön nem is becsapósak voltak a mérkőzés előjelei. A Fiorentináról nem beszélt senki. Elment Montella, és nem is maradt olyan játékosuk, akit bárki le szeretne igazolni. Rólunk viszont annál több szó esett. A nagy nyári pénzszórás, a grandiózus tervek és a nagyszabású elnöki performanszok után itt már mindenki obligát dobogót várt, de valljuk csak be, hogy már beindult a scudettóról való sutyorgás is. Ezzel szemben kissé lesajnált ellenfelünk feltörölte velünk a padlót. Miért?

A mucsai középpályánk miatt

Köszönjük szépen Galliani úrnak az emberfeletti nyári teljesítményét és a zseniális húzásokat, az egyetlen gond az, hogy ott nem tudott felmutatni semmilyen javulást, ahol a legjobban kellett volna. A középpályán voltunk lemaradva leginkább azoktól a csapatoktól, amelyekkel rivalizálni szeretnénk. A védelmünk se volt baba, nem azt mondom, de egy Abate-Paletta-Rami-Antonelli-sor néhány sörrel, ha fogcsikorgatva is, de elment volna. A csatársorunk se volt irigylésre méltó, de a SES-Niang-Pazzini-Bonaventura-négyes egy lowcost Luiz Adrianóval megdobva még tán ippen elfogadható lett volna. A középpályánk viszont egy true alsóházi eresztés, az a baj. És pont ide nem_jött_erősítés, az a legnagyobb baj.

Én nem vagyok az a felkent taktikai szakértő-típus,  csak egyszerűen úgy fogom meg a dolgokat. A középpályától azt várom el, hogy 
1. segítse a védőket
2. segítse a csatárokat.
Ez a Bonaventura-de Jong- Bertolacci-trió a trequartista posztján tevékenykedő Hondával kiegészülve alkalmatlan volt ezen az estén arra, hogy elégséges szinten betöltse ezeket a funkciókat. Ezért nem tudtunk se támadni, se védekezni.

Szerencsétlen Carlost állítólag egyszer sikerült helyzetbe hozni, én viszont csak arra a momentumra emlékszem, hogy szerelte Marcos Alonsót, és abból vitte kapura. Lehet ő akármekkora középcsatár, a hajunkra kenhetjük, ha csak a kaputól harmincöt méterre, háttal, védőkkel a nyakában tudjuk csak megjátszani. Luiz Adriano dettó.  Egyszerűen nem volt ember, aki szervezze a játékot, irányítsa a többieket, fazont szabjon a támadásoknak. Az eredő: nulla kaput eltalált lövés 90 perc alatt. De Jong sajnos ebből a szempontból hasznavehetetlen, Bonaventura kreativitása inkább egy sorral feljebb tud érvényesülni, Honda csak a Perugia ellen tudja levenni a labdákat, Bertolacci meg… á, hagyjuk inkább. Van a padon egy Montolivo nevezetű ember, aki csak nevében emlékeztet 2012/13 hősére, egy Poli, akit túl jól ismerünk, és egy Nocerino, akit még jobban. És ennyi.

Nem, nem az, ők viszont képesek voltak néhány passzal, csellel, egyérintővel átjátszani a középpályánkat, és helyzetbe hozni Kalinicet. A Fiorentinának volt játéka. Nem nagy, de volt. És mi nem tudtuk elrontani. És akkor most kellene elővenni Ely-t. Ely első A-ligás meccsén nagyon rondán felsült, nem tudta megugrani a szintet. De. Annak, hogy ilyen sokszor került egy az egy elleni szituációkba a hazai támadókkal szemben akár Ely, akár Romagnoli, annak oka van. Mégpedig az, hogy még mindig lyukas szita módjára szűrünk a középpályán. Túl sok passzt engedtünk át, túl sok lövést hagytunk nekik. Az eredő: a rutintalan belső védők nem tudtak megbirkózni a nyomással. Látni kell, hogy Ely betlije nem önmagában értelmezendő, hanem a csapat játékának eredményeként.

És akkor néhány szó Mihajlovicsról. Támadófutballt kellett csinálnia, mert ezt várták tőle. Megpróbálta. Ezzel az állománnyal, ezzel az ellenféllel szemben ez most arra volt jó, hogy felüljünk a rezsóra. Ő is tudja, hogy a középpályán buktuk el a csatát. De ez nem azért van, mert ő ne tudna összerakni egy középpályás-védekezést. Nagyon is tudja, hogy kell, jobban, mint bármelyikünk. Nyilván ki tud ő találni valami támadójáték-koncepciót is, bár talán nem az attraktív támadófutball mestereként híres. De nincsenek hozzá emberei – egyelőre. Ez nem az ő buktája volt. Az pedig, hogy bizalmat szavaz a fiataloknak, dicsérendő és példamutató politika, még akkor is, ha rövid távon vannak költségei. És mindezt úgy, hogy semmilyen használható alapokra nem építhet, szemben például Sousával. Ha már idejött, akkor az lenne a tisztességes, hogy kapja meg az embereit és elég időt.

Azért van annak valami fanyar zamata, hogy Galliani éppen aznap akarja visszahozni a senkiházi tróger Balotellit, amikor rommá verik a csapatát a középpályán. Nyilván Balotelli kell még ide, meg Mexes, meg a többi destruktív szararc. De Balotelli több ennél, ő a szimbóluma ennek az ötlettelen, megfásult, zsírszagú gerontokráciának, ami most már évek óta a saját szobrát húgyozza telibe.

És hogy mik a tanulságok? Hacsak Mihajlovic életet nem tud lehelni Montolivóba, akkor szükségünk van két fő jól passzoló, jól szerelő középpályásra. De csak akkor, ha akarunk valamit ettől a szezontól. De még egyszer mondom, még előttünk van a felkészülési időszak legélesebb, záró három hete. Bízzunk Mihajlovicban, hogy megkapja a szükséges játékosokat, és összerakja a csapatot, mást-többet úgy sem tehetünk. Most szombaton még megütközünk a full kába Empolival, aztán epekedve várhatjuk a Madonninát, ahol már tényleg lehullhat a lepel a nagy műről.