Nem tudom, hogy mitől szilveszteri a téma, a lényeg, hogy a következő posztban összegyűjtöttem azokat a játékosokat, akik szerintem a legnagyobb csalódást okozták nekünk, milanistáknak. Hatalmas méhkasba nyúltam bele, amikor elkezdtem azokat az arcokat összegereblyézni, akiknél valami elcsúszott. Rengeteg játékos, csoda sok történet, változatos tényezők. Ez nem egy kategória, ez nem egy poszt. Ebbe az elsőbe most azok kerülnek bele, akikben sokkal, de sokkal több lett volna benne, mint amennyit végül is sikerült realizálni. Hajtás után vár mindenkit egy rendhagyó lista. És hatalmas köszönet a Forza Milan fórum lakóinak, amiért nem egy posztra való névanyaggal láttak el.

Na, akkor kezdjük!

10. Dalla Bona, a mimóza

Még most is játszhatna. De már régen szögre akasztotta. Hogy miért? Mert meghalt az apja, és ezt nem tudta kiheverni? Vagy mert kiábrándult a futballból az olaszos meccsfixálós tempó miatt? Esetleg megrekedt a fejlődésben, amiért Ancelotti összesen négyszer kezdette abban az egy évben? Ezek csak félválaszok. Samuele gyerek lábában igenis benne volt a futball, akár az ezredforduló utáni Milan-szintjén is – különben nem lett volna alapember 20 évesen Ranieri Chelsea-jében. Fejben viszont valami nagyon nem stimmelt nála – kár, mert benne ragadt egy Ambrosini.

9. Kluivert, a lépcsőházi tulipán

Rosszkor volt jó helyen az Ajax aranygenerációjának egyik oszlopos tagja  – más magyarázat nincs arra, vajon miért kellett  egy várakozásokon aluli év után eltávoznia a Barcelonába a többek között a ’95-ös BL-döntő és a felejthetetlen holland-jugoszláv hősének. Átmeneti volt minden szempontból az a ’97-98-as Milan, tele olyan játékosokkal, akiknek semmi keresnivalója nem lett volna itt, egy már kiégett Capellóval a padon. Ebben a közegben Patrick sem tett csodát  – igaz, ő sem volt az a kimondott mentally strong alkat, inkább afféle dekadens hős. Hát minek mentél fél évre Curaçaóba? Nyilván nyaralni, a vb-selejtezők másodlagosak voltak  – adhatnánk választ a kérdésre.

8. Javi Moreno, a szintet nem lépő

A kiscsapat nagy királya, aki nem tudott semekkora király sem lenni a nagycsapatban. Jó, persze sokan megmondhatták előre, de miért ne jöhetett volna be? Vagány srác, éles, sikerre éhes, vezére volt a fél Európát széttrollkodó Alavesnek, még ha nem is használták ezt a kifejezést akkoriban. Megnézte a Don, idehozta nagy pénzért, bekerült a csapatba, nem volt jó, az esélyt megkapta, kész, ennyi. Kár érte.

7. Davids, a rohadt alma

Avagy a Pitbull. A vadállat, a bestia, a fenevad. Képesek voltunk eladni a Juventusnak, annyira nem sikerült semmi értékelhetőt előcsiholni belőle abban az egy fránya szezonjában. így hát, Kluiverthez hasonlóan, máshol lett legenda, de ikon sehol sem. És ez valahol így kerek, ugyanakkor fáj, mert benne  – ki tudja, milyen arányokkal  – de benne volt Gattuso és Seedorf is. A ’90-es évek Balotellije, mondhatnánk.

6. Ayala, a félbe maradt Nesta

Akiről senkinek sem a Milan jut az eszébe, és ez bizony nagy kár. Két  – bőven feledhető  – szezon után odaadtuk a Valenciának, hogy ott legyen nagy tanár, a világ egyik legjobb és legstílusosabb belső védője. Még jobban fájna a dolog, ha nem nem volna Nestánk meg Maldinink, így viszont csak annyit mondhatunk – minden sármja ellenére – hogy rosszabb lett volna a világ, ha végigpadozza a karrierjét Milanóban ez a zseni. A gravitáció és a nagy tömegek viszonya bonyolult – néha távolabb kerülnek egymástól a csillagok, hogy külön-külön szebben ragyoghassanak.

5. Sevcsenko, a bukott hős

Aranylabda, BL-trófea, scudetto pajzs, gólpasszok Pirlótól, Kakától meg Rui Costától, lobogó szőke haj, meg kék szemek, mi kell még? Angol nyelviskola??? Pizgyesz tobi, Andrij. Visszajött helyette valaki, aki biztos nem ő volt. Egy lassú, benga, értetlen, fásult pofa. Nem, ez nem a mi Sevcsenkónk. Akkor se, ha egész nap gumicukrot zabált meg kólázott Londonban abban a két évben. Azóta sem értem.

4. El Shaarawy, Tutanhamon helyett Tutenstein

Értelmezhetetlen karrier. Sokan mondták már abban a szűk két hónapban is, hogy várjunk még vele. És sokan, nagyon sokan nem vártunk, mert hülye az, aki nem hisz magának a Messiásnak  – mondtuk. Mert annyira egyben levőnek tűnt a sztori. Nem elsősorban a gólok miatt, de azok miatt is. Hanem mert fejben tűnt a legerősebbnek Stephan, egy igazi újdonsült ifjú vezérnek, aki majd kivezet minket a posványból. Valami nagyon eltört benne, de lehet, hogy soha nem is volt igaz. Lényeg a lényeg, nem kell a Monacónak röhejesen olcsón sem, így küldik haza a Szinyó-féle focisuliba. Vagy Bologna lesz ebből? Stephan, wazz.

3. Pato, a megtömött kacsa

Szenzációs debütálás, rekord fiatalon, még jobb és ígéretesebb folytatással tetézve. A Milan következő aranylabdása  – gondolták nagyon sokan, nem csak milanisták. Való igaz, egyszerűen túl jó volt ahhoz, hogy ne higgyünk benne, minden, de minden a legnagyobb sikerekre predesztinálta. Igaz, mentálisan talán soha nem ő volt a legerősebb, de ezt még be lehetett tudni pofátlanul fiatal korának. Ami utána jött, az viszont a legmélyebb csalódás. Sérülések, izompakolások, feleségek-barátnők? Kár érted, Alexandre.

2. Thiago Silva, a sárba hajított gyémánt

Thiago SiIva jött, és elfeledtette Maldini hiányát. Csak így, csak ilyen egyszerűen, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélnénk. Csakhamar a világ legjobb védőjévé vált, ikonszerű valakivé, aki bár nem olasz, és nem őshonos, a klub jelenének legnagyobb büszkesége. Kincs. Akit képesek voltunk felváltani aprópénzre. És azóta egy nagy kalap szar a csapatunk. Elment Thiago Silva, oda az igazság.

1. Kaka, az eredendő bűn

A legnagyobb Ricky Kaka, a mi hősünk. Aki akkora legenda lehetett volna, akinél tényleg csak Maldini vagy Baresi  nagyobb. Szi-go-rú-an! Hát, nem lett az. Addig volt nagy klub a Milan, amíg Berlusconiék el nem zavarták innen Ricky Kakát egy valag pénzért. Elképzelhetetlen gyalázat, mélyütés, mérhetetlen meghasonulás. Na, ott lett elbaszva a Milan, akárki megmondhatja.

Szerintem erre a posztra jól lehet inni, úgyhogy végül is csakugyan alkalmi lett. Boldog Új Évet kíván minden kedves Olvasójának a Szerk.