Valószínűleg ezért a mondatért sokakat az egekbe emelnének, vagy épp nem, de azért jó volt leírni. Mert úgy tűnik, Mihajlovics csapatán egyre kevesebbet kell már csiszolni, és lassan kiforrja magát a történet úgy, ahogyan azt a szerb szeretné. Persze a Barcelona játékában is lehet hibát találni, szóval meglepő lenne, ha a mienkben sem lenne.

A minap Zoran Spisljak, a Békéscsaba mestere azt nyilatkozta, hogy ha 80 percig tartanának a meccsek, akkor a Csaba nem 12., hanem 6. helyen állna az NB I-ben. A Milanra levetítve ilyen statisztikával most nem tudok szolgálni, de az biztos, ha vasárnap úgy 14 óra tájban lefújja Gianpaolo Calvarese a Milan-Genoát, akkor gyakorlatilag a világon semmiről nem szóltak volna az újságok, csak Mihajlovics csapatának sima győzelméről – így viszont, hogy volt az az utolsó öt perc, ez rögtön ad némi táptalajt a problémakeresésre. Szó se róla, az utolsó percekben tényleg leültünk, mint az iszap, az pedig nem meglepően népszerű nyilatkozat volt a szerbtől, hogy mindenkinek be kell állnia a sorba, és nem teheti meg senki sem, hogy egyetlen pillanatban nem ad 100%-ot. Ez így is van rendjén, vagyis ezt nem kellene kihangsúlyozni. Viszont azt is látni kell, hogy ezért sokat tett Mihajlovics is, még ha kissé furcsán is hathat: ugyanis azzal, hogy becserélte a fizikálisan közel sem topon lévő Menezt, akinek egyébként sem a gürizés volt a fő erénye, ráadásképp mellé behozta Balotellit – akire persze ki lehet akadni, de nem lehet rákenni az egészet egy személyben – azzal azért csúnyán kinyírta a csapat játékát. Ugyanakkor az viszont reális elvárás lehetett Mihától, hogy cirka öt perc alatt ne nagyon engedjünk helyzetet az addig gyakorlatilag semmit sem mutató Genoának, viszont adtunk rá sanszot a cserékkel – akiket persze elő lehet és kell is venni, mert simán kivédekezhető lett volna a Genoa akciója, de akár csak azzal is megoldható lett volna, ha Alex nem vesz ki szabadságot az utolsó két percre, mind a mellett, hogy nyilvánvalóan Mario sem döglött meg a pályán hat perc alatt, de tőle talán erős naivitás volt azt várni, hogy egy vasárnap déli agyonnyert meccsen majd úgy száll be az utolsó hat percre, hogy pörögni fog, mint a felhúzott versenyautó. Még ha ezért nyugodtan lehet rá követ dobni, de a szerbnek annyira azért illett volna ismernie, hogy ez nem biztos, hogy menni fog – ugyanakkor inkább most derüljön ki ez a dolog számára, és ne kerüljön pontunkba.

Rátérve a meccsre: még ha a Genoa nem is élete formájában volt, azért nyolcvan percig nagyon komolyan irányítottunk, és ezt még mindig annyira ritkán mondhatjuk el, hogy nagyon meg kell jegyezzük. Montolivo továbbra is nemzetközi elit módjára futballozik, most ötöt tett hozzá az eddig is Serie A-ban legjobbnak számító statisztikájához, a labdaszerzéshez (vagy még jobb szó rá talán a labdalopás, mert nem kimondott szerelésről van szó, inkább lefülelt passzokról), Hondát pedig egészen bizonyosan kicserélték valakire nem olyan régen, mert olyat, mint az első gólunk előtt láttunk, azt egészen biztosan nem hozta volna az a Honda, akit kvázi bármilyen vasból álló fémszerkezettel kergettek volna el még Olaszországból is, nem hogy Milánóból. Baromi sok meló, elévülhetetlen érdem Bacca góljában és egy pazar átlövés – köszi, Keisuke! A japánnál jobb százalékban egyébként csak Bonaventura passzolt, Honda 41 passzának 80.5%-a pontos volt, míg Jack ugyanezen mutatója 83%, 53 átadásból. Ha már királyok, Baccát mindenképp ki kell emelni: ilyen hidegvérű gyilkos kell a csapatba, most sajnos két érintés kellett neki az első gólhoz, de azért nem rossz adat továbbra sem, hogy 12, meccs alatti első kapura lövéséből 10 góllal végződött. Erre vonatkozóan nem találtam ligastatot, de egészen pofás, az tény. Végül pedig az összkép: az egészen üdítő, hogy tényleg úgy tűnik, a játékosok tudják a feladatukat ebben a rendszerben, és Mihajlovics időért könyörgő mondatai pedig szépen lassan értelmet és megerősítést nyernek – durva belegondolni persze, hogyha kapott volna csak egy liga szintjén használható szélsőt a télen, vagy mondjuk egy korrekt középpályást, mit hozna ki mindebből, miközben Bertolacci csendben azért kezdi hozni a megbízhatót.

Megyünk Nápolyba jövő hétfőn, és Mihajlovics azt azért elérte, hogy abszolút nem lehet tele a gatyánk előre – még ha a realitások talaján is maradva, nem várunk egy könnyed győzelmet ott, ahol ennél a mai csapatnál jóval erősebb Milanok is megszenvedtek már a múltban. Rangadókra mostanában oda szoktuk tenni magunkat, és tényleg az szólna nagyot, ha sikerülne elhozni hármat délről, onnantól nincs az az isten, ami megmentene minket a napi szinten felmerülő alábbi zene alól.