Könnyed hasonlóságot nem volt nehéz felfedezni a meccs alatt fogyasztott csemegém, illetve maga a Milan-Napoli között: sűrűn szoktam citromot tolni meccsek alatt, most viszont valamilyen indíttatásból narancsokat is kockáztam a tálba. Valami hasonlóan néz ki a tegnapi meccs képe is.

A téli teaszezon beálltával komoly vitákat szokott szülni, hogy mi legyen a kifacsart citromokkal: annyit elárulok, nálunk nem landolnak a kukában, nekem baromi jól szoktak esni meccsek közben. Tegnap is így tettem, pont kezdésre meg is lettem a feldarabolással, megcifráztam egy naranccsal még, csak hogy biztos kitartson legalább a szünetig. Van a citromok között is savanyúbb, meg kevésbé arcösszerántós, arra viszont kristálytisztán emlékszem, hogy amikor Callejón elrúgta Gigio lábai között, annál savanyúbbat ritkán ettem… Persze, jöhetünk azzal, hogy lassan tendencia lesz, hogy elkúrjuk az elejét, viszont itt talán nem erről volt szó, mert még ha határozottabban is kezdett a Napoli, kellett Calabria meg Donnarumma két komoly hibája ahhoz, hogy 0-2 legyen tíz perc után – ezzel nem azt állítva, hogy a többiek brillíroztak, de ez nálam két egyéni bukta után alakult így, mintsem a csapat komplett ergya játéka miatt. Azt nehezen hiszem el, hogy Montella ne fektetett volna nem kicsi erőket a Napoli széljátékának kinyírására, ehhez képest a három szélsővel felálló déliek mindegyike fickándozott húsz percig tulajdonképpen szabadon – holott ez kulcskérdés lett volna azt illetően, hogy ne kapjunk ki. A Gazzetta véleményével mondjuk nem értek egyet – a rózsaszín sportlap arról ír, hogy Montella túlzottan feltolta Abatét és Calabriát, utána meg rohanhatott az eredmény után a csapata. Más választása nem nagyon volt – egyrészt ez a Napoli van olyan erős, hogy hiába állunk be bekkelni, képesek találni egy gólt, az meg ugye mennyivel lett volna szebb, másrészt pedig akkor sem valószínű, hogy előrébb lettünk volna, ha hagytuk volna, hogy lendületből vezethesse a labdát valamelyik mókus a két szélső védőnkre. Volt benne ráció, már a felező körül megállítani Callejónt és Insignét, azzal mondjuk pont nem számoltunk, hogy védekezésben ennyire legyalulják majd Calabriát és Abatét is, egyszerre.  Azzal meg pláne nem, hogy Gigio vét egy (két?) ilyen hibát egy meccsen – mindezek mellett is hiba lenne mind Calabriára, mind Gigióra fogni a vereséget, ennyi idő elteltével egy rosszabb meccs nem hogy belefér, hanem törvényszerű.

Igen, az ott Calabria.

Az persze patent volt, ahogy 0-2 után mintegy 60 percen keresztül tudtunk dominálni egy Napoli ellen, és 2-2 után bizony egy teljesen új meccs kezdődött volna – ehhez viszont szükség lett volna egy élesebb Baccára: a kolumbiai nagyon eltűnt a mezőnyben, összesen 20 alkalommal ért labdába (Donnarumma 67, míg a 85. percben beállt Rog is négyszer), és egyetlen kaput eltaláló lövése volt, amikor egy felpassz után próbálta eltekerni a hosszúba. Nyilván ez csak lamentálás, de a küzdelmesebb énjét hozó Lapadula hasznosabban tudott volna hozni – és 1-2-nél az sem lett volna eretnekség, hogy egymás mellé hozza be Montella a két csatárt, még ha Bacca nem is mozgott jól, de megkavarhatta volna az egyébként is olykor határozatlan Tonelli figyelmét. Na meg persze kellett volna egy olyan középpálya, ami képes kvázi egy egész meccsen keresztül robotolni: tulajdonképpen senkire sem lehet nagyobb panaszunk, de mindegyiknek volt legalább egy olyan negyed órás periódusa, ami döntően befolyásolta a meccset. Pasalic ugyan szerzett egy labdát Kucka gólja előtt, viszont gyakorlatilag semmi kockázatot nem vállalt fel (nulla indítás és hosszú passz ; persze alapvetően más lenne a megítélése, ha bepattan a fejese), Kucka ugyan gólt lőtt, és robotolt végig, de a nulla szerelés picit rosszul mutat nála, Sosa pedig teljesen észrevétlenül hozott egy 100%-os mutatót a 13, kivétel nélkül pontos hosszú átadásával – ezen túl viszont nem nagyon tudunk szegény mellett pozitívumot hozni. Mondhatnánk úgy is, az döntött, hogy a Napoli jobban ki tudta domborítani erősségeit, kétség kívül a Callejón-Mertens-Insigne hármas uralta a meccset, mert míg a Bonaventura-Bacca-Suso trió próbálkozott a meccs maradék hatvan percében, csak nagyon kevés alkalommal tudott olyan helyzetet kialakítani, mint a nápolyiak tridentéje a meccs első 30 perce alatt, amikor tulajdonképpen lerendezhették volna az egész meccset úgy, hogy minimális kérdés se maradjon.

Tényleg az egész olyan volt, mint egy citrommal meg naranccsal teli tál: belemarkoltunk az elején a savanya közepébe, utána ugyan jöttek a jobb pillanatok, de az már nem volt elég arra, hogy feledtesse a kezdést. Nagy kár az egészért, mert ekkora dominanciával, mint amit mutattunk a harmincadiktól úgy a hetvenedikig, egy pont legalább illett volna, viszont olyan hibákat, mint az elején, egy ilyen meccsen képtelenség elkövetni a nélkül, hogy ne büntetnék meg. De nagyjából ez is a jelenlegi Milan realitása: néha édes, néha savanyú, van, akinek ez is, vagy az is bejön, de tulajdonképpen bármi kisülhet belőle minden estén. A lényeg, hogy a helyzet nem menthetetlen.