Hölgyek, Urak, jól jöttünk ki a sok rohanással, hibával, esztelenséggel tarkított meccsből.  Próbál neki örülni az ember, csak nem fér a fejembe, hogy miért kell még mindig itt tartanunk. Teljesen esetleges volt az egész. Ebből nem lehet rendszert csinálni. Illetve, dehogynem lehet, csak akkor minden harmadik meccset nyerjük majd meg. (Nagyjából itt tartunk most is.) Én sok mindent megértek, tényleg nagyon sok mindent, és nem is azzal van a bajom, hogy tele vagyunk lyukakkal. Hanem inkább az fáj, hogy nem látszik kiút ebből az őskáoszból. Pedig – becsületére legyen mondva – Gatta próbálkozik, de ez még mindig nagyon messze van a valamitől is. Suso második próbálkozásra már eltalálta, a Fed meg nem tartott kamatdöntő ülést, ezért nem mozgott szeszélyesen a Dollár. Ennyi röviden, ennyin múlott. Hajtás után egy szuszra értékelünk, hisz már nyakunkon a genoai viadal második felvonása.

Gatta belenyúlt, de nem gondolta túl.  Ha már van két jó formában lévő, gólerős csatárunk, akik mindezek tetejébe még jól meg is értik egymást, akkor legyenek egyszerre a pályán. A két szélére menjen ki 2-2 ember a sprintváltóból, középre 2 középhátvéd biztos kelleni fog, főleg, hogy ebből a választékból igazán vétek lenne 3 belső középpályást feltolni. Meg a kapus. És ennyi, itt a csapat. Aki gyors, szaladjon, aki erős, birkózzon. Keszi pedig mindkettőt, csak össze ne zavarodjon. És működhetne is a dolog, attól még, hogy egyszerű. A problémák csak akkor jönnek elő, amikor fel kéne építeni egy meccset. De akkor nagyon. Megyünk, kaparunk, csináljuk, de zömében csak történnek velünk a dolgok. Túl sok a hiba, túl sok az esetlegesség, túl nagy szerep jut a szerencsének és a véletlennek. Ezt most így be tudtuk húzni. Meg kéne tanulnunk csak simán, unalmasan győzni, azzal sokkal tovább érne a takaró.

Hibátlan

Jack (reméljük, nincs komoly baj) utolsó pillanatos sérülése miatt Laxalt került a csapatba, a török még így sem kapott lapot, és nem is szolgált volna rá egyébként. Harcosan kezdtük a meccset, a sok lótásnak-futásnak hamar meg is lett az eredménye egy Suso-Cutrone klasszikus szélső-center összjáték útján. Utána viszont, ha már vezetünk 1-0-ra, akkor kitámadunk ökörhúgy alakzatba, mintha nem lenne holnap, hogy labdavesztés után biztos ziccerig lehessen vinni.  A védelem is hozta magát, és már ott is az egyenlítés. Sőt, egy újabb rövidzárlat után már 1-2, Q 43 évesen is magas nekünk. Gatta sok mindent jól csinál, jól csinálhat, de a játékosok helyezkedése sokszor erős rendezetlenséget mutat. A „letámadásunk” egy vicc, azon még az egyes villamos is röhögve átszlalomozna. És a védekezésünk is – csapatszinten – egy ótvar. De tudjátok mit, ördögünk volt, és egy firkás akció végén Higu kiegyenlített, hogy ne égjünk már a félidőben.

És holnap miből veszünk kenyeret?

A második félidő már nyugodtabb volt,  összeért ott valami a szünetben, és – hála a magasságosnak – nem szedtünk be még egyet hazai pályán, sőt, nem is emlékszem kimondottan fájdalmas jelenetekre a kapunk előtt. Ezt megkoronázandó Suso újra otthagyta névjegyét a bal alsóban, és bizony most ki tudtuk húzni. Gratula, dicséret és köszönet. A Samp egyébként nem egy kifejezetten rossz csapat, ha nem is tanári játékkal, de legalább valahogy legyűrtük őket. És teljesen megérdemelten. Többet, sokkal többet tettünk náluk. És szerencsére annyit viszont nem, hogy rúgassunk magunknak még egyet. Laxalt egyébként bármikor befér a kezdőbe, a szőnyegárus meg elmehet a Keletibe ezzel a flegma pofával. És még Biglia is összehozott 7 szerelést, és még így is könnyű, mint a pehely, Imádkozzunk, hogy a Calabria gyerek legyen egybe’, mert Ignáchoz nem lenne hangulatom. Hát szóval, maradjunk annyiban, az tök jó, hogy 3-2 és nyertünk, de azt se dicsérjük meg, aki kihúz még 5 gyerekre való csépét a félkarú rablóból. Gatta, meg kell mutatnod, hogy össze tudod te ezt rántani. De most legalább nem cserélte ki magát a meccsből, Kokszosmotyó is maradt azon a bizonyos hófehéren, háromszoros hurrá. Genoa, Udinese, Juventus jönnek egymás után gyorsba, vagy összekapjuk magunkat, vagy a lufi bizony eldurran.