Már régóta gondolkodom ezen a poszton. És most meg is írom. Jónak nem lesz jó, de legalább egy picit személyes. De hisz maga Gatta sem volt valami jó. Ha épp annak tűnt, akkor sem hittük el neki sohasem igazán. És pedig még ez is ritkán volt. És mégis: ő volt az, aki tökösen vállalta, amikor hívták, tolta keményen, amíg csak lehetett, és most egyenesen derékkal távozhatott, amikor ennek is elérkezett az ideje. Egy ízig-vérig őszinte, csupaszív, bevállalós csávó, aki igenis bevállalja, ha nála állt meg az üveg, és nem kezd el bénán toporogni, meg esetlenül hebehurgyáskodni. És ha közben oda meg vissza megjárta a Holdat a szopórollerrel, és boldog-boldogtalan a sárig kutyázta? Az nem őt érinti. Köszönjük és köszönöm, Gatta!

Másfél évbe rengeteg minden belefért

Emlékszem, amikor ott álltunk ’17 őszén Vincével a semmi közepén, hát, az egy akkora szar volt, mintha már egyébként február-március lenne egy „normál” szezonban. Minek ecseteljem, ebben éltünk, ebben élünk már hosszú évek óta. És ebből Gatta sem húzott ki minket. De ne szaladjunk ennyire előre. Akkor, a komplett nihilből elindultunk felfelé, de csak nagyon nehezen és halványan. Sőt, a nem kis merítés egyik legmegalázóbb élménye pont hozzá kötődik, nyilván mindenkinek megvan még a beneventói gyalázat. És jött utána egy olyan szenny december, hogy kisírt szemekkel ültünk le karácsonyozni. És igen, igen, ez a fekete inges, szakállas, egy egész picit bandzsító maffiózóarcú krapek ott állt, ott állt, végigállta, végigmutogatta, végighörögte-végigüvöltözte-végigszenvedte ezeket az elátkozott heteket, valószínűleg felét, ha felfogta, ami történik körülötte, és közben állta keményen a nagycsulát. Nem vagdalkozott, nem mutogatott másokra, nem vádaskodott, hanem odatette az arcát a kamerába, és elvitte a balhét. 

Jellemző életkép

És aztán jöttek az eredmények is. És nemcsak az eredmények. Úgy tűnt, csapatot kovácsol maga köré. Láttuk a meccs közbeni és a meccs utáni interakciókat a játékosokkal. Mintha az apjuk lett volna. Vagy a tesitanárjuk az általánosból, talán ez a fekvősebb kép. Aki hajtja őket, szidja-korholja-bátorítja a gyerekeket, de a végén mindenkinek jár a barack meg a pacsi, tök mindegy, hogy sírunk vagy örülünk. Mintha még valami játék is kezdett volna kialakulni. Összekaptuk magunkat, simán meglett álmaink netovábbja, a 6. hely, és még egy kupadöntő is összejött, még ha ott aztán ki is poroltak minket a púposok. Persze akárki megmondhatta, hogy nem egy Allegri ül a padon. Mindegy, az akkor elég volt. Jött az év vége, az újabb tulajdonosváltás, Gatta pedig teljesítményével, hozzáállásával, klubnál betöltött szerepével kivívta az „újak” bizalmát a folytatásra. Lehetett volna azt mondani, hogy jöjjön inkább valaki profibb. De nem mondták, és ha már így volt, Gatta belevághatott egy immár teljesen tiszta saját szezonba. 

Csalódásokkal telve

És itt már nem sikerült rátenni még egy lapáttal. Korrekt szezont lehozni, taccsra menteni a saját kapura tartót, azt sikerült. Mert egyetlen szaros ponttal sikerült lemaradni a végén a mindent jelentő Bajnokok Ligájáról.  Egyetlen ócska kis szánalmas puntóval. De nem ezen múlt, és nem is emiatt kellett mennie. Sokkal inkább azért, mert kiderült, vele ez eddig terjed. Sajnos (jobban belegondolva egyáltalán nem sajnos) a futball jóval bonyolultabb annál, minthogy egy lelkes tesitanár szenvedélye és elhivatottsága révbe vigyen egy ekkora klubot. A rapszodikus forma, a kulcsemberek általános és tartós leolvadása, az olykor teljesen esetlegessé váló játék és a többször is odakozmált meccselés együtt azt mondhatták, azt üzenték, ugyanazokat a köröket futjuk. Sok mindent nem látunk, és sok mindent nem értek, nem tudom hová tenni, az egész liga egyik, ha nem a legfiatalabb csapata hogy tudott így elolvadni a tavaszra. És vajon megvolt még a végén is az öltöző? Hol csúszott el, hol lehetett volna jobban? Fogalmam sincs….

Múló örömök

És most mit is tekerjek még ennek a csapongó valaminek a végére? Köszönök mindent, Legenda. Tudom, hogy Te vagy a legnagyobb Milan-szurkoló, ezért mindig itt leszel velünk 🙂