Épp jókor érkeztünk meg a bűzös zebraverembe 2010. január 10-én.  Ciro Ferrara aranylábú legényei egy bemakkolt pármai győzelem után már azt hitték, hogy tudnak valamit, úgyhogy épp ideje volt helyretenni őket. Na, nem mintha ne tudta volna mindenki – őket is beleértve – hol a helye szerencsétlen nyomoroncoknak, elvégre addigra már öt (!) zakót szedtek össze a bajnokságban, melyet további tíz követett. Eme becses sorozathoz volt szerencsénk egy oda-vissza 3-0-ával hozzájárulni. Persze abban az évben sem lettünk bajnokok, sőt, épp csak 2 ponttal szereztünk többet, mint tavaly Gattával, cserébe viszont volt még jó futball, voltak klasszisaink. Ebben az évben vertük például idegenben a Realt (Pato-dupla) vagy a Marseille-t (Pippo-dupla) a BL-csoportkörben, ez a kettő ugyanaz a polc volt abban az időben. Hajtás után egy picit visszamerengünk a pattintott kőkorszak romantikájába. 

Messze nem volt élete meccse, de csak összejött az assziszt

Ízlelgessük azt a szezont, annyira szép így utólag visszatekinteni rá!!! A sittes banda nagy reményekkel (?) vágott neki az augusztusnak, elvégre alaposan felfrissítették a nyáron a keretüket, nézzük csak, kiket sikerült felhajtaniuk! Az üzemi tanácsba távozó kivénhedt Poborsky  Nedved helyére elhozták játékmesterkedni a Werder Bremen csillagát, Diegót 25 millió euróért.  Nagy vétel lett a brazil, azóta se volt akkora tízes arrafelé. De a mélyebb dimenzióját is megerősítették a középpályának, ugyanis Marchionni és Cristiano Zanetti (na meg Rubén Olivera) távozása fájdalmas sebeket ütött a pajzson. De csak volna, hiszen megszerezték ugyancsak 25 millóért az egyszerre technikás, intelligens, de ugyanakkor kellő fizikális fölényt is biztosító Felipe Melót a baráti Fiorból. Szerintem még ő saját maga sem hitte el a brazil útlevelét. A szambásított alapokhoz csatárposzton az elsősorban labdanélküli manőverekben nélkülözhetetlen Lanzafame helyett Candreva tehetett hozzá ugyanúgy nullát a pályán. A kifizetőlistán nem voltunk rajta, úgyhogy azt a részét sajnos nem ismerjük. Végül, de nem utolsó sorban, akkor sem estek kétségbe, amikor olyan klublegendák és korszakos vezérek távoztak a védelemből, mint Olof Mellberg vagy Jorge Andrade. Ilyenkor jön jól egy csúcsformában teljesítő, minden csatárt leradírozó gladiátorcsillagharcos Cannavaro, vagy a Lyon 53 éves Roberto Carlosa, Fabio Grosso. Most jöhetnék még azzal, hogy ilyen nevekkel még Raffaele Palladino hijányzó góljai is pótolhatóak, vagy hogy ez a fal még azt is kibírja, hogy Cristiano Molinarót kölcsönadják a Stuttgartba, de már kezd túlkelni a tészta 🙂 Külön jó, hogy nem tudtuk, miket tartogat a kövi tíz év. Mondjuk akkor se hittük volna el, ha maga Mózes hozza el nekünk az igét, az is biztos.  

Kivétel nélkül beférnének a mai csapatba is

Rátérve a mieinkre, egy egészen pofás sorozattal búcsúzott 2009-től a Csapat. Igaz, a Palermo elleni otthoni bukta nem volt szép (a brazilok már nagyon mentek volna haza karácsonyozni), előtte viszont öt bajnokit vittünk zsinórban, és hát potyogtak a gólok, pörögtek Borriello félfordulatosai, Hünti centerezései, közben még Dinho is varázsolt, See apó is le-ledobta az atomot, szóval nem panaszkodhattunk. Még az új év is jól indult, ugye beletöröltük a lábunkat a legutálatosabb férgekbe, aztán pedig egy Dinho-triplával büntettük a mutánsaikat. 

Rátérve a meccsre, Leó a Genoát az előző héten lealázó 11-nek szavazott bizalmat:

Dida – Abate, Nesta, Silva, Antonini – Gattuso, Pirlo, Ambrosini – Beckham, Borriello, Ronaldinho

A mérkőzést a bundások kezdték jobban, az isteni Diego botcsinálta névrokona a balszélről betörve nem sokkal hibázta el a hosszút. A 29. percben viszont már mi jöttünk, Pirlo lepattanó szöglete két gyíkot is megzavart a röviden, és ha már az abban a bandában egyáltalán nem annyira rossz Manninger sem állt a helyzet magaslatán, érkezhetett a hosszún a nagy gólzsák, a lesipuskás megoldásaival világhírnévre szert tevő Alessandro Nesta. Az első félidőben több gól nem is esett, pedig másik gólgépünk, Thiago Silva is elengedett egy bődületes erővel megküldött lövést 35-ről, melyet azonban hatástalanított az osztrák csávó. A második félidőbe egy picit bealudtunk, Chiellini kis híján ugyanonnan szerezhetett volna gólt, ahol elbalfaszkodták a mienknél, de hát egy ilyen szerény képességű ellenfélnél bővel belefért ennyi lazázás. Szerencsétlen hazai szurkerek egészen a 72. percig reménykedhettek a csodában, akkor viszont újabb Pirlo-szöglet, Dinho fejesébe pedig pont úgy ért bele Grygera, hogy megnyugodhasson mindenki. Itt viszont le is dobták a láncot szegények, így a berepülő füstgránátok közepette jóformán észre sem vette senki Dinho második gólját, melyhez Becks szolgáltatta az asszisztot. Fényes 3-0-ás győzelem, és meg sem kellett hozzá izzadni. 

Egyik utolsó közös nagy sikerük volt ez a mai

Nem túlzás kijelenteni, hogy kivettük a részünket alaposan a lenézett, lesajnált és szánalmas zebrák még mélyebbre lökéséből, sőt, talán mi tettük végképp jégre ezt a Ferrara-projektet. Miért is? A kövi körben kiszoptak a Chievótól (Sardo is nagy gólvágó volt), aztán következett a hazai szégyenteljes szopó a Romától, Buffon-pirossal, az ott igencsak népszerű Totti tizijével és Riise hajrábeli oltásával. A jó Cirót eddig tolerálták cérnával, folytathatta a megkezdett munkát Zaccheroni, akit már akkor sem értettem. Mindegy, jól szórakoztunk rajtuk, az bittos. Eljöttek a San Siróba is a 3-0-ért (a kuzinok kegyesnek bizonyultak, és elengedték őket 2-vel is). A szezont pedig a jól megérdemelt 7. helyen zárták, aminél feljebb soha semmikor nem lenne semmi keresnivalójuk. 

Nem is kevés az a szezonbeli 12 a ligában, ha van még egy jó Borisod meg Dinhód

Ami a mieinket illeti, komolyabb ellenfelek ellen azért nem villogtunk úgy abban a szezonban (de csak abban), a BL-ben csúnya páros zacskót nyomott le a torkonkun a MU, a ligában a Mou-Inter terrorizált széjjel minket. Ettől még az egy játszós, pengés, klasszis gárda volt, csak a múlt miatt nem tudtuk ezt annyira értékelni. Szezon végével nagyon sok minden megváltozott, de az már egy külön történet 🙂