Pajtik, volt ez a meccs tegnap este. Látni élőben nem láttam, nem tudom, ki szenvedett nagyobbat, a csapat, Ti, akik néztétek, vagy én, aki keservesen dobálta magát az úszómedencében, a kis vízben, merthogy nem ment. Nagyon nem ment, semmi sem akart összeállni, mintha elfelejtettük volna, amit tudunk. A második feles már jobban csúszott, azért nagy szerencse, hogy nem rúgott 2-3 gólt annyi helyzetből a Porto az elsőben, mert akkor a hajunkra kenhettük volna. Így viszont megbúboltuk őket egy hamisítatlan Anulu-bombával, és még a győzelemért is mehettünk volna, ha és amennyiben már ott tartanánk. Nem tartunk viszont, így is örölnünk kell a pontunknak, egy jó kis becsületpuntinak, hogy ne nullával csúnyálkodjunk már, az azért annyira égő lenne. Ebben most ennyi volt, fogadjuk el, csigalassan megy ez is, mire felnövünk újra az európai élmezőny szintjéhez. Hajtás után nagyon röviden összeszedjük, aztán tegyük el emlékbe.

Ekkora oltári nagy fost nem kaphatunk kétszer az arcunkba véletlenül. Jó, persze most is lenne mibe kapaszkodni, sérültek, köcsög a bíró, meg amit akartok, de ez nem az a blog. Elég szar érzés, és nem lehet hozzászokni, de attól még az van, hogy a nemzetközi, tágan értelmezett elit egyáltalán nem kiemelkedő csapata, a Porto jelenleg megugorhatatlan akadály számunkra. Kellemetlen. És ez a mi esetünkben sokkal bántóbban, élesebben, megalázóbban ütközik ki, mint egy klasszikus olasz gárdánál. Ha nem tudunk dominálni, nincs nálunk a labda, meg vagyunk lőve. Mi is szeretünk magasan letámadni, de a Porto is. Mi is szeretjük kicsiben, mélyről kihozni a labdákat, csak az volt a baj, hogy a portugálok még jobban szerették, amit mi csak próbáltunk kivitelezni. Van egy kép a játékosainkról, és mintha nem is ők lennének. Az eredmény a totális szétesés, szétcsúszás, kapituláció. Nem sokszor történik velünk ilyen, de ha visszaemlékeztek, lombard tesóink, a két kék csapat ellen voltak hasonló fazonú szopóink az elmúlt években. Itt most az volt a különbség, hogy ezek fehér csíkosak, plusz szar volt a helyzetkihasználásuk.

A második félidőre összekapta Stef a srácokat, meg nyilván a vendégek sem bírták a saját tempójukat végig, egyszer csak elkezdett lenni nálunk is a labda, végre helyzeteink is támadtak, sőt, még Anulu történelmi lövésével ki is tudtunk egyenlíteni. A pontot itthon tudtuk tartani, jelen körülmények között ezért is dicséret illeti a mieinket. Mindenkinek más marad meg, nekem az, hogy csodák nincsenek, az tényleg csak az A misztikus világában valósulhat meg, hogy Ibra-kiugratásokkal tartunk sakkban élcsapat-védelmeket, itt ez bizony fennakadt a lescsapdán. Lényeg a lényeg, az elemi szégyent már elkerültük, jó leckét kaptunk, és közben kerestünk is egy halom pénzt. Kevés? Kevés. De a tizedik helyről sem hónapok, hanem hosszú évek leforgása alatt másztunk vissza az élre, itt sem könnyebb. Azt mondom, ebből vigyünk el ennyit, aztán arccal a Derby felé — hej, ha ezt most be tudnánk húzni…..

Gyertek majd, az lesz csak az igazán szigorú menet!!!