Ha röviden meg akarjuk válaszolni a kérdést, akkor nincs nehéz dolgunk. Egyszerűen arról van szó, hogy 1994 óta nem volt olyan csapatunk, amely tartósan dominálni tudta volna a ligát. Ha bajnokok tudtunk lenni egy-egy évre, akkor is úgy, hogy meghatározó erő hiányában mi tudtunk odaérni a legjobb befutóval, amely azonban mindig csak az adott esztendőnek szólt, korszakot, kurzust építeni már nem volt erő. Na ez így ennyi is, nesze semmit, fogd meg jól! Ami még mutatós, hogy egyre növekszik a két bajnoki címünk között eltelt idő, sikerült valami zavarbaejtő módon felülni egy prímszámokat követő trendre, ha minden így marad, akkor 2035-ben érkezhet a második csillag. Akkorra már eléggé kurva öreg leszek, szóval nem lenne rossz, ha hamarabb összejönne. Viszont akkor nézzünk bele közelebbről is a történetbe!

1994 — a valaha volt egyik legjobb évünk

Nem akarok sokat írni erről a szezonról, mert nem tudnék semmi újat mondani, beszéljenek inkább azok, akiknek közvetlen emlékeink vannak innen. Az biztos, hogy ennél jobban nehéz lett volna odatenni, az athéni BEK-döntőben 4-0-ás Barca-gázolás plusz a bajnoki cím behúzása zsinórban 3-szor. Mindössze 36 rúgott gól jött össze a 34 meccsen, ami extrém kevés, viszont csak 15-öt sikerült kapni, ami bőven ellensúlyozta a gólínséget elöl. Az utolsó győzelem pont egy Madonnina volt a szezonban, amit Massaro 89. percben szerzett góljával sikerült behúzni, utána a hátralévő meccseken 4 döci és 2 vereség, viszont még így is beértünk a sittesek előtt.

1995 — Fejhajtás a Zebrák előtt

Erőteljes visszaesés a bajnokságban, hogy miért, azt már nehéz lenne megmondani. A kapott gólok száma jelentősen megugrott, ez igaz, ha 15 a bázis, akkor a 32 nagyon sok. Viszont a bajnoki címet behúzó Juventus is pont ennyit kapott, és csak 6-tal rúgtak többet, mint mi. Erre lehet azt mondani, hogy a fekete-fehérek jobban érezték, mikor kell odatenni magukat. Ez volt az első év, amikor 3 pontot ért a győzelem, és már az első nyolc fordulóban sikerült 3 zakót is begyűjteni — ebből a Padova és a Cremonese elvitt 2-t, igen, már akkor is — ritkán indul így egy fényes, címvédő kampány. A csíkosak oda-vissza cumiztattak minket — ősszel Torinóban 1-0 Baggio, tavasszal 0-2 a San Siróban Ravanelli és Vialli góljaival. Ha ez nem lett volna elég, a Lazio és a Parma is befért elénk, és csak a 4. helyen értünk célba, alig egy ponttal a Roma előtt. Gyakorlatilag egész évben csak épp hogy felfértünk vagy üldöztük a dobogót, nem voltunk túl ütőképesek, már ami az aranyat illeti. Csúcs után törvényszerű a visszaesés, meg tegyük hozzá, hogy kinőtt mellettünk egy nagy sztori — a Juventus 4 évben 3-szor is első lett és zsinórban 3-szor is BL-döntőt játszott.

1997 — Kalap úr elvitte a szerencsénket

Ha kell borzalmas szezont választani, akkor ez biztosan az elsők között lenne. A címvédéshez közünk nem volt, egy teljesen méltatlan, középmezőnybeli helyezéssel zártuk a dicstelen vesszőfutást. Akkor még nem volt a blog, de ha lett volna, akkor biztosan még eddig sem látott mélységeket tapasztaltunk volna meg. Hogy mi okozta a bukást? A történet már kanonizálódott, és Capello lelécelését szokás megjelölni az első helyen. Már arról egy külön posztot lehetne írni, miért hagyott itt minket, hogyan alakult a kapcsolata a Donnal, miért kötött ki éppen a Real Madridnál, és miért jött vissza hozzánk egy év után úgy, hogy bajnoki címig vezette őket, de itt és most szűkek a tartalmi keretek, arról sem írtam, miért volt az nekünk nagyon jó, hogy Roberto Baggio nálunk lőtt csak 10 gólt minden sorozatban összesen ’95-96-ban, és nem a Juvéban nagyon sokat. Fel szokták még hozni Óscar Tabárezt is mint a rontás elhozóját — kis színes, hogy hivatalosan csak másodedző volt Giorgio Morini mögött, vélhetően nem volt minden fasza a papírokkal — de aligha hihető, hogy az egyébként sikeres és elismert uru edző 11 meccses vesszőfutása tudott volna önmagában bedönteni egy ekkora sikercsapatot, tekintve, hogy a helyére érkező Sacchival sem lettünk jobbak, sőt. Szokás még hibáztatni az igazolásokat — neveket szándékosan nem írok, de valószínűleg „csak” annyi történt, hogy egy nagy korszak vége nagyon fájdalmasan csattant. Ami azért is lehetett kellemetlen, mert abban az évben olcsó volt a scudetto, a sittesek a 34 körből csak 17-et nyertek meg, ez minden, csak nem lélegzetelállító teljesítmény.

2000 — Egy déli világoskék csapat esélyt sem hagy

Az a bizonyos 1999-es bajnoki címünk lehetett talán az első a Berlusconi-korszakban, ami meglepetés lehetett a közvéleménynek, és ha a Don országlását nézzük, akkor azok az évek bizony egy köztes időszaknak is tekinthetőek a Sacchi-Capello- és az Ancelotti-korszakok között. A siker receptje így utólag viszonylag egyszerűnek is tűnhet, a Zebrettével brillírozó Zaccheroni mestert meg a kulcsembereit — Bierhoff és Helveg — megfűzte Fester bácsi, így óriási izgalmak között, egy emlékezetes hajrával sikerült megelőzni a szakma által magasabbra értékelt Coccolinót. A következő évben azonban már csak tisztes távolból követtük a bajnoki versenyfutást, amikor a Lazio volt vicces, és előzte az utolsó fordulóban Perugiában bukó második számú torinói gárdát. Az egy óriási Lazio volt szegény boldogult Szinyó bácsival, Nestával, Nedveddel, Simeonéval, Verónnal, Salasszal, Stankoviccsal. Még olyan kis színes is belefért nekik, hogy abban az évben már a kuzinokhoz 50 millió dollárért elpasszolt Vieri nélkül álltak fel, utóbbi persze új helyén többet volt sérült, mint játékra kész, de ez már megint egy másik poszt lenne. Ami minket illet, inkább az előző évi bajnoki cím volt a bravúr, és kevésbé a címvédés elmaradása a kudarc, és már csak azért sem ítélhető meg negatívan a szezon, mert a későbbi nagy csapat olyan építőkövei érkeztek meg abban az évben mint Dida, Gattuso, Serginho, José Mari vagy éppen Sevcsenkó.

2005 — A torinói gőzhenger alá kerülve

Nehéz erről a szezonról úgy írni, hogy tök mindegy, mi történt a pályán, a calciopoli-botrány következményeként utólag elvették a bajnoki címet a győztes Juventustól, és oda sem ítélték azt a második helyezettnek, azaz nekünk. És ez nem volt véletlen. Ami biztos, hogy óriási versenyfutásban voltunk a csíkosakkal az egész szezonban, és úgy fogadhattuk őket a 35. fordulóban a San Siróban, hogy ha csak jobb gólkülönbséggel is, de előttük voltunk, tehát nem is lett volna muszáj nyernünk. Viszont a vereség sajnos nem fért bele sehogyan sem, és ez maga úgy elkámpicsorította a srácokat, hogy x-re adták az uccsó 3 kört — Lecce, Palermo, Udinese voltak az ellenfelek, ebből 2 idegenben, nem volt könnyű kör, szó se róla, de nem is sikerült bajnoki teljesítményt felmutatni ezeken a meccseken. A sittesek méltatását most mellőzném, ezt bízzuk a bíróságra, az viszont egyre inkább tendencia lett, hogy Carlo egyre öregedő, de még mindig roppant penge gárdája a BL-ben élt igazán, és a nagy pontgyűjtő kampányok sehogy sem feküdtek neki. Innentől egészen Carlo regnálásának végéig a bajnokságban a 4-ben akartunk lenni, a zebrák megbüntetéséből pedig igazán a kuzinok tudtak profitálni, és felhúzni egy domináns, szürke és hatékony sorozataranyérmes gépezetet.

2012 — ami nagyon fájt

Ez az a szezon, amikor már volt blog, most mondanám, hogy aki fel szeretné frissíteni az emlékeit, az olvassa vissza a posztokat, ha a Népsport nem nyelte volna be őket. Viszont foglalkoztunk azért elég sokat a témával, nem akarok most kitérni egy csomó fontos részletre. Ami viszont utólag már jól kivehetően látszik, hogy maga a 2011-es scudettó is egy interregnum év meglovagolása volt, az Inter és a Juve által fémjelzett dermesztő jégkorszakok közé mi magunk is be tudtunk pöccinteni egy aranyat. Nem is releváns felvetés, mi lett volna, ha 2012 nyara másképp alakul, pont azért alakult úgy, mert nem lehetett másképp, ez már sajnos a Berlusconi-korszak lejtmenetének egyre inkább gyorsuló zuhanást mutató végjátéka volt. Persze ettől még rohadtul fáj, és igen, egy évvel talán el lehetett volna tolni a nagy mélyrepülés kezdetét.

2023 — már megint a világoskékek

Ha majd a szakmának meg kell magyaráznia, miért nem volt címvédés 2023-ban, vélhetőleg kiadják majd az ezzel foglalkozó cikkeket gyakornokoknak vagy éppen beviszik a témát az érettségire, akkora a szakmai konszenzus arról már most, hogy miért a Napoli és mi miért nem. A piac legalábbis nagyon élesen ítél, most 1,34-re adják a déliek aranyát, na, nekünk tavaly ilyen alacsony oddsunk sose volt, talán 2-0-ás vezetésnél Reggio Emiliában, ha lehetett volna élőben fogadni akkor. A szezon során sosem érezhettük magunkat igazán címvédőként tisztelve, és tavaly sem kezeltek minket favoritként. Ez pedig biztosan nem részrehajlás, hanem a pályán mutatott teljesítmény, jobban mondva a dominancia hiányának következménye. Azonban a fák még mindig nem nőnek az égig, és a Maradona-féle retrovonat már megfutotta legszebb futamait most így Katarral bezárólag, legalábbis ez a nagy remény, még mindig. Viszont, ha buknak is a Kukások, idei formánk alapján még mindig tele vagyunk (bocsánat, én legalábbis biztosan) kérdőjelekkel, miért mi és nem a kuzinok vagy nagyon troll szcenáriók bekövetkezése esetén a sittesek (tudom, tudom) vagy éppen a bergamói kullancsok. Ha 2023-ban akarjuk a második csillagot, akkor javulnunk kell és nem keveset. Lenne honnan és mire, a nyári igazolások eddig nagyon keveset tettek hozzá, ha képesek lesznek felnőni a feladathoz, akkor ja, az a fránya 8 pont még pont ledolgozható. Az MTK már bukott pont ennyiről, asszem a Zetével szemben, és nyáron nagyon közel voltunk a zalaiakhoz, kimondottan szoros lett a nagy meccs vége, szóval van remény.

Na, legyen ennyi elég a posztból, így is elég hosszú lett, úgy, hogy meg sem próbáltam teljeskörűen bemutatni azokat a bizonyos cím nem védéseket, egyszerűen csak nagyvonalúan felskicceltem az eseményeket, olyan terjedelemben, amit egy koraestébe nyúló tél végi unalmas délután megengedett. Még az is lehet, hogy van benne arcpirító tárgyi tévedés, de hát lepusztult blog, na!

Ezért hát, a kummantok most még sokkal fontosabbak, kollégák, ha van élményetek, meglátásotok, ne habozzatok felokosítani a fentieket!!!