Vannak dolgok, amiket az ember elképzel, hogy milyen lesz, ha majd egyszer, vagy, milyen lesz, ha majd még egyszer valaha megadatik az életben. A BL-elődöntőt és a róla szóló posztot nem úgy képzeltem el, hogy ülök egy bajor kisváros ír pubjában, a Real meccset nézve, örülök, hogy van net valamilyen, és kólát iszom, mert én vezetek haza. Meg nem tudok már futni vagy két hete, és nem is jönnek úgy az ipponok sorjában. No de a haverom örül mint Real szurkoló, hogy van hol nézni a meccset, végre már asztalunk is van, nem a párkányon szorongunk, effektíve az esőben sétálva az összes „sports pubnak” csúfolt helyből súlyosan kiábrándulva, már arra készülve, hogy majd esetleg sztrímelünk valamit. És 42 perc után vezet a Real és egyre közelebb van az a kép, amit már mindenki látott, legfeljebb nem mert elhinni már a nyolcaddöntők után. Hajtás után felvezetünk, na most kurva sok kiérlelt gondolatot ne várjatok, mert egyrészt rikácsolnak a németek, másrészt itt még kibaszott dohányzás is van, harmadrészt ezen a neten max a szcientológia egyházba tudok felvételt kérni, egy Stefano Pioli interjút nem tudok betölteni.

Történelmileg sok félnivalónk nincsen, mert az Inter a Tour De France-ra óvatlanul feltévedt kempingbicikli, mi meg a megtestesült európai DNS. Nyertek valami UEFA Kupát, ami akkor is a helyén volt kezelve, a legnagyobbak közül pedig mindig garantáltan vicces vesztesként kullogtak vissza Moratti sárga fogai közé. 2003. Amikor egy gólváltás után nekünk igazából nem is rossz az az 1-1, és rájövünk közben, hogy a visszavágó 0-0 is pont annyira célravezető, mint a 3-0-ás győzelem, csak sokkal nagyobbat szól, mert a világ legnagyobb trollkodása úgy továbbmenni egy BL-elődöntőből degenben lőtt gólokkal, hogy mindkét meccset egyazon stadionban rendezik. 2005. Amikor ugyan csak negyeddöntő a Madonnina, de a kuzinszurkolóknak sikerül elérniük, hogy diszkvalifikálják szeretett vesztes csapatukat. De velünk még jobban is jártak, mert ellenünk nem volt szégyen búcsúzni, nem úgy, mint a menetrend szerinti Valencia-párharcok során. A 2010-es triplázás persze más történet, ez most nem az a poszt, nagyvonalúan tekintsünk el tőle.

Ami a közelmúltat illeti, az már sokkal gázabb. Alig tudjuk megverni őket, és akkor is szorosan. Miközben ők meg minden évben legalább egyszer alaposan ellátják a bajunkat. Ősszel a bajnokin konkrétan lefociztuk őket, ezzel együtt is, a vége egy izgulós 3-2 lett Mike Maignan-bravúrral. És ez volt a legszebb élményünk velük kapcsolatban, és van egy halom meccs, amit most nem fogok visszaidézni, mert előbb fog pöcs nőni a homlokomra. Nem áll jól nekünk ez a párosítás, nem megy ellenük elég sokszor. Nincs jó válaszunk a letámadásukra, egyszerűen nem szokott kijönni a lépés ellenük.

A jelen sem a legrózsásabb. Nálunk mintha elfogyott volna a nafta, és havi egy vagy két meccsen vagyunk csak jók. Ebbe is bele lehetne menni, hogy miért, nem fogok, mert semmi értelme, a lényeg, hogy egymás után idén nem volt még két jó meccsünk, és nem az a legerősebb tipp, hogy ez pont májusban fog bekövetkezni. A Napolitól nem féltem, mert a Napolinak meg volt írva, hogy mentek haza kutyák, a kuzinok a veszélyesek, tőlük tartok nagyon. Bennük megvan az a fajta könyörtelenség, céltudatosság, egyfajta direktben torokra támadás, amit a déliek sosem fognak megtanulni.

Az persze sorsszerű, hogy Rafa játéka kétséges. Kellenek az epizódok a nagy évkönyvekbe, srácok, Igazán még csak szükség sincs rá, csak kell a legenda, az eredetsaga, hogy Széles nagymester egyszer csak elszabadult, és megtolta/biciklicsel/fel a jobbfelsőbe és ezekhez hasonlók. Az egész csak altatás, figyelemelterelés, hogy az eleve esélytelenebbnek ítélt Milanról minden teher felszabaduljon, és eképpen lelazulva büntessen. Több ilyen eset volt már a világfutball-történelemben, és most jön az, hogy így lesz épp jó. A döntőt egyelőre ne kérdezzétek, csak szép sorjában.

Ez inkább háború lesz mint sportesemény. Nem azért ér a párharc BL-döntőt, mert hirtelen ekkora ászkirályok lettek a milánói csapatok. Ez egy egyhamar vissza nem térő alkalom mindkét gárda számára. Ha nem most, akkor legközelebb 2033-ban. Mindez megspékelve az óriási feszkóval, kölcsönös arcoskodásokkal, óriási háborús esemény lesz ez- Alig várom, hogy a Theo-Dumfries-örökrangadó ismét összeálljon, tényleg csak Theo hajszíne az egyetlen kérdés. Nemkülönben, hogy vérhasas kutyagirosz (loptam, IP, azt hiszem, elnézést, ha elnézés) főjön rákvörösre a saját levében. Hogy a belga hústornyot félkilós adagokban mérjék ki Szék zsebéből. Hogy a kis Inzaghiról megint kiderüljön, hogy mekkora mocskos nagy kókler.

Mike mindent is fog.

Dávid előre hátha Góliát lesz.

Szék lesz a Viking Hadvezér.

Zsuzsa a bajnoki formáját hozza majd.

Theo az univerzum legrománabb világsztárja.

Tonhal fáradhatatlan.

Radó a körömpasszok és az ütempasszok eddig el nem ismert virtuóza.

Brahim már arra készül, hogy Isztambulban óriási fuckot mutasson be a honállomásának.

Bence egy óriási tízes, ezt mindenki meg fogja tanulni.

Széles egy szuperlaza végletekig penge rasztarapper kiadásban fog sportolni.

Zsíros meg a nagy meccsek nagy embere.

Mit lehetne még itt elmondani? Nincs az az elbaszottul szar poszt, ami egy Milan BL-elődöntőt, pláne egy Madonninát el tudna rontani. Gyerekek, ez egy óriási nagy dolog, hogy itt vagyunk, szerintem sokan fel sem fogjuk, hogy milyen váratlanul sikerült ilyen magaslati levegőre eljutni. BL-elődöntőt fogunk játszani, 16 év után, és ez egy óriási dolog, igazi ünnep. Ez önmagában egy hatalmas eredmény, hatalmas siker, fennkölt, magasztos esemény. Lehet, hogy sok minden nem ideális, de talán van akkora ágyú egy Madonnina BL-elődöntö, hogy csak erre az egy meccsre figyeljünk, és forzázzunk egy hihetetlenül nagyot, mint egy gyerek, 16 éve meg 20 éve.

Gyertek majd, élvezzük ki, rajtunk ne múljon!!!

Milan 3-0 Inter (Theo, Zsír, Bence)