Hölgyek, Urak, Szurkolótársak, Felebarátok! Üdvözlök mindenkit! Megadatott a lehetőség, hogy arra a blogra írjak valamit, amit jómagam is kellő ideje követek, kapásból egy búcsúposzt keretein belül. Általában elmémelek mindent is, de a témára való tekintettel nem érezném helyénvalónak, csak csínjával. Fogyasszátok felelősséggel!

Keserédes ennek a szezonnak a vége is, akárcsak az ezt megelőző kettőé. A mérleg egyik nyelvén a hőn (és kínosan hosszú idő óta) áhított dobogós helyek, BL indulás, na meg a bajnokság behúzása, a másikon pedig kulcsjátékosok elvesztése. Ez alkalommal Tonhalé.

Az egyetlen játékosé, aki megtestesít mindent, ami már csak nyomokban van jelen a modern fociban. Nem sokan mondanának le a fizetésükről, hogy a szeretett klubjukban nyomhassák és nem is tudok másról, aki felhívná a csapat egy ikonját, hogy engedélyt kérjen a mezszámára. Ez a fiú maga volt az alázat, a tisztelet. A karmester, a zongoracipelő. A csapat gerince, a habarcs középen.

Nem volt olyan látványos, mint a Dinamikus Duó a bal szélen, nem csinált hülyét egymás után négy védőből, mint SaeleMessi 50 meccsenként egyszer és akkora kiflit sem húzott a Speziának sípszó után, mint az Ifjabb Megváltó, viszont mindig ott volt, ahol szükség volt rá. Ha kellett, beverte a szabit, rohant utolsó emberként tisztázni, a saját tizenhatosától indította a lasztit Rafának, vagy ő maga gyömöszöli be a győzelmet (jóformán Scudettot) jelentő gólt a 90 plusz sokadik percben a Lazionak.

Eszméletlen, ahogy pár szezon alatt a csapat oszlopos tagjává nőtte ki magát. Bizonyára nem vagyok egyedül, aki benne látta a jövő Milánjának kapitányát, aki a következő tíz évben kirobbanthatatlan alapja lesz a középpályának. Ez a jövőkép ment most a levesbe. Lehet találni a piacon hasonló képességű játékost, de hasonló mentalitásút semmiképp. És ezért volt ő a csapat egyik legfontosabb eleme.

Pótolhatatlan. Köszönünk mindent, amit ezért a mezért tettél! Grazie, Sandro!