Zlatan Ibrahimovic életéről, vagy profi karrierjéről számokat és statisztikát a legtöbb feröeri pék, vagy gázszerelő nevetve talál egy győztes BL selejtező utáni örömmámorban, mikor szorgosan tervezgetve az őszi főtáblás szereplést, egy-egy pillanatra a legenda helyébe képzeli magát, sőt a progmat zseni balbekk akár érzelmes búcsúposztot is irathat a Chat GPT-vel egy langymeleg, furán habzó kőbányait szorongatva hazafelé a csapatbuszon, félálomban mosolyogva.
Ma valami mást fogok megpróbálni új szerkesztőségi tagként. Fogadjátok – ahogy íródott – végtelen szeretettel!
Vitán felül áll, hogy Zlatan sokszor öncélú, forrófejű és megosztó játékos volt, ahogy az is, hogy kivételes szorgalma, intelligenciája, technikai képességei és fizikai adottságainak hála nagyon korán kimagasló, korszakos csatárrá tudott válni a pályán. Tényleg fölöslegesnek érzem részletesen végig nézni a kupákkal teli vitrinjét, vagy kiemelni sok-sok statisztikát a karrierjével kapcsolatban, egyet viszont a teljesség kedvéért mégiscsak itt hagynék:
A 2011/2012-es szezonban Ibrahimovic 28 gólig jutott 32 Serie A meccsen. Ezt megelőzően utoljára 2003/2004-ben járt hasonló eredménnyel Milan csatár, nevezetesen egy aranylabdásunk, Andrij Shevchenko, aki akkor 24 góllal zárta a szezont, ugyancsak 32 bajnoki szereplés után.
Sokat elmond a klub sajnálatos hanyatlásáról a következő rövid listája azon legendáknak támadóknak, akik a csapat gólkirályi címét elhódították a svéd első búcsúja után: El Shaarawy, Balotelli, Menez, Bacca, Cutrone, Piatek és Rebic. Gondolom nem vagyok egyedül, amikor azt mondom, engem mindig kiráz a hideg, ha ezekre az évekre gondolok. Visszakanyarodva az igazi témához, hősünk 2020/21-ben még 15 gólig jutott Olaszországban, tőle már Rafa vette át a stafétát.
Egy ilyen kaliberű játékost, egy vérbeli csatárt viszont nem csak a góljai számával kell és lehet megfelelően jellemezni. Ibra sokkal több volt, mint egy lesipuskás, egy izomcsatár, vagy egy cselgép. Benne valahogy ez mind egyszerre találkozott, és hatalmasat tudott lendíteni a csapata játékán, rendszeresen jelentve a különbséget a gyepen. Vele szemben ez volt egy idő után a saját maga által is támasztott elvárás – nagyon magasan maradt az a bizonyos léc, vastagon 30 felett is, ami korábban egész egyszerűen elképzelhetetlen volt.
A pályán kívül pedig egy különc, néha már erőltetett perszónaként mutatkozott, aki amerikai tv műsorokba, vagy olasz táncdalfesztiválokra is elment lehajolni némi apróért, mert hát anyagilag rászorult szegény. Ha akadt valami, amit a foci mellett igazán látványosan szeretett, akkor az bizony a szereplés, a showmanship volt – és ebben is kimagaslót tudott alkotni, már ami a profi focistákat illeti.
De kit érdekel ez valójában?
A jelenség, az örökség, az érzelmek azok, amik bár szubjektíven fátyolosak, mégis többet jelenthetnek nekünk, a szurkolónak – a számos nem rossoneri meztől függetlenül, amit Zlatan valaha magára öltött Svédországban, Hollandiában, Olaszországban, Spanyolországban, Franciaországban, Angliában, vagy éppen Amerikában.
Ilyen cseleket rendszeresen tényleg csak a legnagyobbaktól láttunk. Ilyen gólokat korábban – kis túlzással – szinte senkitől. Mindegy, hogy a kaputól 10, vagy 40 méterre vette át a labdát, rá bizony folyamatosan több játékosnak kellett figyelni az ellenfél csapatából. Tipikusan nem érezték szerencsésnek magukat ezek a védők.
Kissé más szögből nézve a jelenséget – mit adott Zlatan például Antonio Nocerino barátunknak? Vajon hány hozzáértőnek gondolt magyar kommentátor, vagy ténylegesen képzett szakember hitte el, hogy Antonio pajtás valóban olasz válogatott kaliber azzal, hogy egy szezon alatt több gólt rúgatott vele a főnök, mint amit az egész azt megelőző és az azt követő első osztályban töltött karrierje alatt elért?
Nemzetközi szerepléseire kikacsintva – mit érezhetett Joe Hart 2012 Novemberében, amikor egy szűzlányosan bátortalan felszabadító fejesének kiszámítható röppályáját látva pánikszerűen felismerte, hogy ez az őrült svéd 30-ról bizony kérdés nélkül, úgy ahogy van szárazon, gólt fog neki ollózni egy városnyi helyi szurkoló előtt?
Mire gondolt James LeBron, amikor kinyitva a kedvenc napilapját, egész oldalas hirdetésben adták tudtára, hogy egy nagyobb ragadozó érkezik a városba, egy isten a király mellé, aki az első meccsén, talán az első labdaérintéséből majd’ 40-ről felejthetetlen gólt szerzett és felrobbantotta a stadiont, új lendületet adva évekre az egész MLS-nek? (zárójelesen, teljesen szubjektív meggyőződésem, hogy ha Ibra nem megy el akkor Amerikába, most nem figyelhetnénk a fél Barcelona öregfiúkat Miami mezben mosolyogni)
Aztán persze 2020-ban (2019 év legvégén írt alá, a pontosság kedvéért) sok Milan szurkoló rosszra gondolt – az azt megelőző 7-8 év embert próbáló eredményei után valahol talán érthető módon – amikor Ibra újra hazatért, és magára öltötte a szívéhez legközelebb álló színeket.
Történelmi mélyponton volt akkor a klub, a banter-éra banális bénázása, a megsemmisítő eredmények, a csőd szélén egyensúlyozó gazdasági helyzet és a már-már átláthatatlan tulajdonosváltások után tipikusan önkínzás kategória volt leülni meccset nézni. Azt sem szabad elfelejteni, hogy szinte ha nem is a halálból, de elég látványosan a levezetésből tért már ekkor vissza Zlatan.
Viszont Ibra nem levezetni jött vissza. Ibra azért jött, hogy még egyszer, utoljára hozzá méltó kihívást találva visszaemelje az olasz foci legfelső polcára az AC Milan-t. Kinek másnak sikerülhetett volna ez is ilyen körülmények között?
Nagy, és nyitott kérdés persze, hogy Pioli megoldotta volna-e a 19. Scudetto-t nélküle, hogy a szépszakállú mister mennyire volt nyeregben, vagy épphogy csak szimbiózisban az oroszlánnal? Esetleg a helyzetet felismerve inkább tudatosan lépett egyet hátrébb, és bölcsen nem vetette magát a vonat elé?
Még egy utolsó szezon, ahol a sérülések elkerülik Ibrát, választ adhatott volna ezekre, és még sok más kérdésre is, de az idő végül győzött a teste felett 41 éves korára. 2023-ban eljött a keserédes búcsú ideje – hozzá illő módon, ez is hidegrázósan felejthetetlenre sikerült.
Ami számomra viszont nem kérdés az az, hogy Paolo Maldini véleményes körülmények közötti eltávolítása után továbbra is szükség lenne Zlatan jelenlétérea Milan háza táján.
Nem feltétlenül annyira a pályán, de valahol Milanello környékén mindenképpen, hogy maradjon itt a klub kötelékében olyan tapasztalat, név és arc, akire Rafaello is úgy tud felnézni, mint ahogy azt egy bálványra illik – hogy majd talán belőle is legalább fele akkora legenda válhasson piros-feketében, mint amekkorává a svéd nőtte ki magát a legtöbbünk szemében.
Köszönjük, Zlatan!
Végezetül, már más témára evezve egy nyitott gondolat: hallani időről-időre pletykákat arról, hogy a klub nyitott lenne Ibra visszatérésére, egy a csapat és a vezetőség közötti összekötő kapocs szerepében. Ha jól értem, ez szinte csak az ő döntésén múlik. Én fentebb már leírtam a szubjektív véleményemet a témában, de Ti hogy látjátok, mennyire lenne ez jó hatással a játékosok és Pioli kapcsolatára?
Erősítené-e a csapat kohéziót? Szükséges-e vajon, hogy az edzőn, és a pályára lépő közösségen kívüli szereplő hozzon motivációt és iránymutatást egy csapatba, ahol egy Simon Kjaer, vagy egy Mike Maginan aktívan dolgozik nap, mint nap? Hogyan lehet könnyebben és eredményesebben integrálni 7+ új érkezőt?
Nem fekete-fehér a helyzet, de azt gondolom, hogy ez egy fényévekkel kellemesebb probléma, mint amilyen a jogosan homályba veszett, sok-sok éven át húzódó balbekk keresés volt, minek folytán a kelleténél közelebbről is megismerhettünk olyan neveket, mint Luca Antonini, Djamel Mesbah, Taye Taiwo, vagy a személyes kedvencem, Kevin Constant!