Ismét itt a válogatott szünet, és ha válogatott szünet, akkor kisimult idegszálak a Milán-szurkerek háza táján. Mocskos idők járnak felénk, az vitathatatlan, ezért meginvitálok mindenkit egy utazásra a nosztalgiavonaton. Jó lesz, meglássátok. Meg hosszú. Ez a plusz tartalmas széria kb egy éve szállította első – és mindezidáig utolsó – posztját ebben a zsánerben, így hát mikor térhetne vissza máskor, mint abban a félszezonban, amikor a csapat is abból él, hogy hátrányból fordít és nyer. Legyen hát a poszt témája is ez, nézzük meg a legbetyárosabb feltámadásokat, legjobban kiosztott fityiszeket, amit az elmúlt 10-15 évben műveltek a Rossoneri fenegyerekei.

Milan – Sassuolo 4:3 (16/17)

Egyből vissza is repülünk a banter legmélyebb bugyraiba. Olyan fényesen tündöklő csillagok égboltja volt ez a szezon, mint Montolivo, De Sciglio, Luiz Adriano, Gustavo Gómez és társaik. Fejben Leo Duartét is ide soroltam, de nem, ő csak később tette le a névjegyét. A meccs maga is egészen ámulatba ejtő volt. Ne tévesszen meg senkit a jó öreg Giacomo vezető gólja, itt komoly szopoklész van kilátásban. Még a nálunk semmire se való Acerbi is hozzátette a maga gombócát és nagyon gyorsan 3-1-es hátrányban pislogtunk. Nade! Nem ez lenne a poszt témája, ha itt megállnék! Előbb az örök tehetség, Niang harcol ki egy tizit, amit Bacchus gólra is vált, majd jött Locatelli, az indokolatlanul nagy rakéták indítója, hogy ballal pókhálózza ki a jobb fickát. Az I-re a pontot aztán egy Paletta fejes tette fel. Számomra azért kedves ez a meccs, mindennemű bantersége ellenére, mert sikerült kifújni végre ezt a hosszú ideje az orrunkban tokosodó zöld-fekete fikát, ráadásul hátrányból.

Milan – Udinese 3:2 (19/20)

Jó, hát na. Azért még ez is banter. Nem úgy banter, meg nem annyira banter, de banter. Ekkor érkezett a csapathoz Kjaer, aki úristen, mekkora tanár volt, fénykorában lévő Nestának hatott a többi védőnkhöz képest. Valamint Pioli munkájának az érdemi kezdete is valahonnan innen datálható, amikor sikerült levetkőzni valamelyest az előző era posványát. A csörte viszont klasszik balfaszkodással, Donnarumma totálisan felsült Nójerkedésével indult. Később aztán nem egyszer korrigált, ugyanis lehetett volna ez sokkal csúfosabb, ha nem ragad így a kesztyűje. Rebic is kb. a szezon ezen szakaszában hasonlított először futballistára, mind játéktudás, mind testzsírszázalék tekintetében. Be is kotorta az egyenlítőt, amit Theo megőrülős távoli bombája követett. Még egy egyenlítésre futotta a Zebrettinek a vége felé, de hát senki nem volt képes tőlük tartani a horvát terminátort, aki a 93.-ban kétszer is elfektette ugyanazt a védőt és lőtte be a győzelmet érő gólt.

Milan – Verona 3:2 (21/22)

Ez már az a szezon, ami mindenkinek melengeti egy kicsit a szívét. Annyira összeállt itt minden, főleg a csapat, hogy meg sem álltunk a Scudettoig. Nagyon régóta először azt lehetett érezni a csapaton, hogy bármelyik meccset képesek megnyerni, akár hátrányból is. Nekem legalábbis teljesen ez volt a megélésem. Mikor hátrányba kerültünk, sem kezdtem el aggódni. Ezen a találkozón is ez történt, volt két olyan kapura tartó lövés Veronkától, amit már képtelen volt szemmel kapufára tolni a mi jó Sanyink. De hát érdekel ez bárkit is??? A srácainkat szemmel láthatóan nem, sőt, ekkor kezdtek el csak igazán focizni. Giruod kezdte, majd a szezonban először és utoljára pályára lépő Castillejo mutatta meg, mi az a tökéletes formaidőzítés. Egy szép labdaátvételt követően faltolták tizit érően, amit Keszi értékesített, majd a végén olyan gyönyörűen tekert középre, hogy az ellenfél védőjének nem volt szíve kihagyni, így nyerve meg nekünk a meccset.

Bologna – Milan 0:1 (16/17)

Itt most belecsalok, ugyanis a hátrány itt az emberek számában mutatkozik meg, egyből kettőben. Paletta és Kuco gyönyörűen faltoltak mind a ketten úgy, hogy 2×2 sárgát tehessenek zsebre. Ennek ellenére, sikerült kibrusztolnia a csapatnak a győzelmet Pasalic góljával. Emberfeletti.

Milan – Juventus 4:2 (19/20)

Ez volt a Covid félbeszakította szezon azon meccse, amikor először elhittem, hogy van kiút a banterből. Nem azért, mert az itt megszerzett három pont ért volna bármit is egy púp-a-háton eurépa ligán kívül, hanem mert látszott a tartás a csapaton. Látszott, hogy ez a csapat egy csapat, nem 11 jómadár egy félig vak, teljesen hülye edzővel. A Cristiano Ronaldoval felálló, kétgólos előnyben lévő Juve skalpját sikerült elhozni, és ez még akkor is baromi combos eredmény, ha alkonyán volt már a hajdan százpontos szezonokat hozó Öreg Hölgy.

A második félidő legelején Rabiot úgy ment el a védőink között/mellett, mintha bólyák lettek volna, majd Romagnoli és Kjaer faltolta egymásr CR gólja előtt. Innen következik az igazi örömfoci. Először a semmiből kaptunk egy tizit, mert Bonucci felkarral tessékelte ki a labdát, Ibra pedig higgadtan be is lőtte. Ezután jött, amire kevesen számítottunk (már azon túl, hogy egyenlítünk), ugyanis Keszi szerezte a gólt, méghozzá Bonuccit beültetve a hintába. Hogy Harkness mester akkori posztjából idézzek: „Bonucci a második gólunknál bekerült a Keszi által lecselezett játékosok igencsak exkluzív klubjába.” Ez a mondat nekem egy életre beégett. Elnökúr dicséretet érdemel ezért a gólért, ahogy az azt megelőző összjáték is. A harmadik gól előtt Rebicet faltolták, ahol szerintem egy emberként követelte mindenki, hogy fújják vissza, Leaot kivéve, aki inkább továbbment a labdával és Rugani lábát segítségül hívva a kapuba jutatta a bogyót. A végeredményt Alex Sandro saját balhétvedjeinket idéző eladott labjából Rebic állította be, aki ellentmondást nem tűrően, kapásból bombázott.

Most következik a – számomra – top 3 fordítás. Az eddigi meccsekhez szándékosan nem írtam sorszámot (ha valakit érdekel, eddig összesen 5 volt) mert a sorrend inkább dramaturgiai, mintsem valódi rangsor volt. A következő 3 viszont nekem abszolút kedvenc, szigorúan érzelmi alapon.

3, Inter – Milan 1:2 (21/22)

Mekkora meccs, mekkora szezon. Pioli másfél-két éves munkája érett be ekkorra. Ez volt az a pillanat számomra, amikor már nem csak reménykedtem abban a Scudettoban, hanem a lelki szemeim előtt láttam, ahogy gravírozzák a csapat nevét a serlegre. Mert nem mi voltunk a legpengébb spílerekből összerakott gárda és nem nálunk dübörgött a legolajozottabb gépezet a pályán. Viszont ezt mi akartuk a legjobban. Minden egyes perc, amit a pályán töltöttek a srácok, olyan érzést keltett, mintha BL döntőt játszanának, és olyan isten nincs, hogy abban a szezonban ne mi legyünk a bajnokok. Egyszerűen minden annyira klappolt, hogyha be is csődölt egy-egy alkalommal egy csapatrész, a többi le tudta hozni a meccset. Ha valaki aznap szarabb formát fogott ki, a másik 10 helyette is beletette a munkát, hogy meglegyen a pont. Sokszor elhangzó frázis manapság néhány játékosunk kapcsán, hogy nettó emberhátrány, ha a pályán van. Ez az, amit abban a szezonban senkire nem tudnék ráhúzni, akkora volt a csapategység. Ezen a meccsen pedig különösen kijött. Emlékszem, anno tartottam ettől a meccstől, mert lehettünk akármilyen jó formában, mégiscsak egy olyan Inter jött szembe, aki bármelyik csapatot a kapuja elé tudja szögezni. Így is indult a meccs. Először Dumfries szerzett egy meg nem adott gólt, majd az örökké szimpatikus Perisic talált be, immár szabályosan. Ezeken felül pedig Maignannak kellett bravúrt bravúrra halmozni. És ekkor mutatta meg a Milan, miért is ők nyerik idén a bajnokságot. Úgy játszottak hátrányban is, mint akik a végső győzelem tudatában vannak. Nem zuhant össze a csapategység, nem letolt gatyával közlekedtek a pályán és nem volt túlzott óvatoskodás, hogy „nehogy jöjjön a második”. Domináltak, mint egy valódi nagycsapat. Az eredmény pedig a meccs végén érkezett is. Brahim középre adott labdáját Zsíros kotorta be, 3 percre rá pedig szintén ő volt az, aki lefordult de Vrijről és tekerte el Handanovic mellett. Innentől pedig az utolsó negyed órában mindent alárendeltek, hogy ez a 3 pont meglegyen, Még Theo is kipirosozta magát, hogy Dumfries ne tudjon megindulni a helyén. eszméletlen meccs és eszméletlen eufória volt.

2, A covid utáni újraindított szezon

Itt mégnagyobb tróger leszek, mint a Bologna elleni meccsnél, ugyanis ez is belemagyarázós lesz, miért illik bele a sormintába.

Egészen elképesztő volt, ami abban az idényben futball szempontjából történt. Úgy kezdtük, hogy Boban csatlakozott Maldini mellé. Kettejük dolga volt varázsolni valamit a lehetőségekből. Ide is hoztak ígéretes, de szinte ismeretlen és alsópolcosnak titulált játékosokat, na meg persze a jó öreg Dzsámpit edzőnek. Hogy mindenki biztos legyen benne, milyen mélyről indultunk, a masterplan az volt, hogy Berlu kedvenc 4-3-1-2-es formációját nyomatja majd, Calhanogluvan registaként, Susoval trequartistaként számolva, Borini pedig mindig más poszton tűnt fel. 7 meccs, 1.29-es pontátlag után meg is köszönték a munkáját. Őt az a Pioli követte, akinek még meg sem száradt a tinta a szerződésén, máris minden szurkoló a távozását követelte. Az Atalanta elleni 0-5 pedig olaj volt a tűzre. Ezen a télen jött Kjaer és Zlatan is, valamint a ballaszt egy része eladásra került, és elkezdett pislákolni valami remény, hogy nem lesz olyan botrányos az egész szezon, amilyennek indult. Ekkor tetőzött a covid és jegelték a szezont nyárig.

Az újraindulás után pedig nem igazán lehetett hinni annak, amit látunk. Sorra jöttek az eredmények nem is szar játékkal. Úgy tűnt, hogy van egy működő taktika, a 4-3-3-ról átálltunk a 4-2-3-1-re és kivétel nélkül mindenki tudta, mi a dolga ebben a gépezetben. Teljesen olyan volt, mintha a lezárás alatti 3 hónapot a csapat intenzív felkészüléssel töltötte volna. Hogy a működő taktika és annak tökéletes kivitelezése ennek a negyedévnek, Piolinak, vagy Zlatannak köszönhető, valószínűleg sosem tudjuk meg és valószínűleg az összesnek egyszerre. Az egész fénypontja pedig a már fentebb taglalt Juve elleni meccs. Lehet, hogy a szezon végén nem értünk el BL helyezést, de az évek posványa után végre jó érzés volt látni, hogy van egy csapatunk.

És igen, ez csak 3 hónap volt egy nyakatekert szezon végén, kb 10 meccsel, tapasztalataink alapján ez volt a kivétel, nem a szabály. Pesszimista szurkolók akár azt is mondhatták volna, a jövőre nézve, hogy „Lófasz fog itt folyni nem acél”. A lendület mégis megmaradt a következő szezonra, hosszú és nyögvenyelős évek után visszajutottunk a BL-be, teljesen megérdemelten, én pedig a mai napig alig hiszem el, hogy ennyire jó csapat kovácsolódott abban a koronavírus sújtotta idényben.

1, Lecce – Milan 3:4

És igen, el is értünk az első helyre. Számomra ez a non plus ultrája azoknak a meccseknek, amiket a sírból hoztunk vissza. Az ok tök egyszerű és szentimentális. Ekkortájt kezdtem el gyerekként nem csak FIFA-ban favorizalni a Milant és minden héten a Képes Sportban figyelni a tabellát, hanem leülni a meccseik elé és végigszorítani azt. Először csak egyszer-egyszer, később megszállottan. Ennek már több, mint 13 éve, de a mai napig emlékszem, hogy egy takony októberi vasárnap ebéd utáni programja volt. Gyermeki ámulattal néztem, ahogy Pato, Seedorf, Ibra meg a többi klasszis varázsolnak a pályán, és éltem át, hogy az én csapatom a legjobb, még akkor is, ha ez már akkor sem teljesen volt igaz. Ez az érzés bizonyára megvan nektek is különböző szezonok különböző Milanjaival. Itt érünk el a meccshez, amikor a kedvenceim kivonultak a pályára, hogy 45 perc után 3-0-s bukovári legyen az eredményjelzőn. Hát ennyire lesújtva még akkor sem voltam, amikor hazavittem életem első egyesét, pedig megvitt az is, mert lelkiismeretes kistacskó voltam. Aztán a szünetben bejött Boateng, aki szintén nagy kedvencem volt az attitűdje miatt és háromszor úgy elsült a lába, hogyha ezer éve lenne újraalkotni, akkor sem sikerülne. Én pedig csak kamilláztam, hogy ez tényleg itt történik a szemeim előtt. Hogy egy ennyire elbukott meccset úgy hoznak vissza döntetlenre, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, majd Yepes révén már vezetünk is. Leírhatatlan eufóriát éreztem akkor. A csapatom bármire képes volt.

Íme, a számomra legemlékezetesebb visszatérések. Ha van valakinél hasonló, ossza meg, had nosztalgiázzak még egy kicsit.