Boldog névnapot, Jolánka!!! # Fiorentina 4-3 Milan

Pajtások, kezdjünk ezzel. Teljesen indokolatlan és rendhagyó, de nincs érkezésem megmagyarázni. Több multimédiás tartalom máma itten — legalábbis a posztban — nem lesz. Túlcsordultam, kész, legyen ennyi elég. Megvolt akkor az első zacskózás a bajnokságban. Fájni nem tud, sportszerű, pörgős meccsen szoptunk ki egy egyébként játszós, szimpi gárdától, kétséget nem hagyva, hogy egyébként mi lennénk itt a jobbak — tekintsük ezt is ajándéknak. Az előjelek nem voltak rózsásak, de egészen idáig működött a “mindegy, mi van, a végén valahogy behúzzuk” elve. Ötöt azért nem sikerült vágni, de még négyet se, na bumm. Fejben voltunk szétesve, a többi már csak következmény volt. Pont mi szoktunk bevágni tűpontosan a helyzeteinket, amikor kell, erre fel most csak akkorra lett meg a célzóvíz, mire már lefőtt a kávé. Ja, így jártunk. Egyszeri kisiklás, kezeljük így. Hajtás után elnagyolt vázlat.

Nem akarok harctéri tudosítói babérokra törni, pedig itt annyi sürgés-forgás-pörgés-vágtatás volt oda-vissza, hogy ehhez képest holmi középkori krónika a rég elfeledett és talán sosem létezett pusztai népek abálásairól valami elbaszott művészfilm lenne csak, amiben valaki 3 órán keresztül kerekezik egy végtelen kukoricaföld mellett, és csak a homokba olykor-olykor belesüppedő kerék meg-megcsúszása lenne a történés. Nem leszek én Tinódi Lantos Sebestyén, énekelje meg a halál ezt a csicska mesét! Az biztos, hogy ritkán végeznek el ellenünk egymást után vagy négy szögletet, de kellett az is hozzá, hogy a bravúrokkal orvul a szívünkbe férkőző Sándor egyszer csak, amikor senki sem számít rá, átálljon, mint ’44-ben. Leejtette szegény iparos a vödröt, Gabika meg nagy megilletődésében lehet épp valami kezdő sznóbordos oktatóvideó kulcsmozdulatait tudta csak rögtönözni, lényeg a lényeg, jött Duncan McLoad, a Halhatatlan, és belekaszált a jelenetbe egy egészségeset, nem véletlenül volt ő a legendás Stramaccioni korszakos 2012/13-as nerazzurrijának oszlopos tagja. Egynek ez pont jó volt, elég is lett volna, basszameg.

Isten nem ver bottal — mondják — és tényleg nem. Ránk nem jellemző módon virtuóz módon balfaszkodtunk a hazai kapu előtt, ajtó ablak kevés is kevés volt. Nyomasztó, meggyőző fölény, helyzetek, és semmi, de semmi. Nem ehhez vagyunk szokva. Aztán jött, aminek ilyenkor jönnie kellett. Azt lehetett érezni, hogy az exkártya itt ma büntetni fog, és kelleni fognak a gólok, ezt nem lehet 1-0-ra megnyerni. Így hát a balfelsőbe pukkasztott Szappan-buborékon olyan nagyon meglepődni nem lehetett, nyilván mesterien megkoreografált módon az elátkozott félidő legvégén, ötven mázsa vaktöltény ellövöldözése után odakerült a laszta a mesterlövész elé, aki egyszerűen becsavarta, ahogy azt ilyenkor be kell. Üdvözlök mindenkit, a Franchi mindig is leárnyékolta Tatarozó szemmel verős szuperképességét, ha nem így lett volna, nem egy liter lejárt tejért csencseljük el a Lyonnal.

0-2-vel kezdtünk már második félidőt, volt mibe kapaszkodni. Kellett is, mert folytatódott a hebehurgyáskodás, ha összejött az utolsó passz, akkor is baszhattuk a fos befejezésekkel. Stef át is állította a csapatot full támadó üzemmódba, ennek eredményeként, ha gólt első körben nem is szereztünk, akkor lövettünk egyet Vlahoviccsal. Ja, bocs, kettőt is, maradhat? Ha eladja télen a Dózsa, akkor a 100 feletti részt utalják át nekünk, megdolgoztunk érte. 0-3 után meg — hogy, hogy nem — Zlatyó csak bebüntetett egy duplát. Jack is kellett hozzá, igazi aranyszívű milanista a csávó még mindig. Szóval, a veterán Zlatan visszalőtte a csapatot a meccsbe, lehetett menni az egálért. Annyira nem mentünk, elfogyott a lendület. Nagyobb baj, hogy Theónak sajnos nem mindig jön össze a “keresztülvezetem 600 emberen és még a vonatot is megkerülöm kétszer” mestermutatványa. És ez most pont épp csak a veretlenségünkbe került. Mikor, ha nem most, ez most az az este volt. A szart némiképp szirupozza még Ibra utolsó utáni pillanatos találata — adjuk neki, a hivatalos tulajdonosa nem fog reklamálni — ettől még finito és kikaptunk.

Mit lehet erre mondani? Apacuka, fundaluka, fundakávé, kamanduka — idézzük legragyogóbb Kossuth-díjas művészünket. Kedden vagy szerdán Madrid, ott legyen valami, az érdekesebb a következő bajnoki a kedvenc Susuelló ellenében. Gyertek majd, forzázzunk nagyokat, ezt meg felejtsük el a bánatosba. Pusszantások, süssön le ránk vasárnap!