Ez volt az a meccs, amit ha elveszítünk 11 emberrel, akkor sem tudunk szólni egy szót sem, mert a „kalkulálható pontvesztések” kategóriájába tökéletesen illeszkedett. Lényegében semmi meglepetés nem ért bennünket, még ha nem is az alap forgatókönyv érvényesült, de a vége ugyanaz lett: néhány nap alatt ebből nem lehet csapatot formálni.

De Sciglio rekordot döntő kiállítása (az életben nem zavartak még le senkit ilyen hamar a pályáról a Serie A-ban) túl sokat nem boríthatott a terven, legfeljebb annyit, hogy meg sem tudtuk, hogy mivel készültünk Nápolyra. Még ha voltak is jó pillanataink a San Paolóban, bocsássa meg nekem a világ, hogy ennyivel nem vagyok elégedett – még ha 10 emberrel is játszottunk, és minden lehetségesen publikus előzmény ismeretében is vagyunk. Egyetlen pozitívum, hogy nem zuhantunk össze az után, hogy DS kiszállt, de ezzel ki is fújt. Sajnálom, engem most nem nyugtat meg az a tény, hogy majd’ 70 percig jók voltunk Nápolyban egy 0-0-ra, na nem mintha olyan túl sokat jelentett volna akár az, ha három pontra lettünk volna jók a kilencven végén. Nem tudom ezeket értékelni. Nem azért, mert nem lehetne benne találni értékelhetőt, hanem mert az elmúlt hónapokban rendesen megtanították velünk azt, hogy hogyan kell félvállról venni a klubot jelenlegi állapotában. Legalábbis bőven nem úgy kezelni, mint ahogy azt talán illene.

Ahogy az a meccs előtt is ment: sokkal inkább fontos volt számunkra, hogy mi zajlik a pályán kívül, azaz Mr. Bee és Mr. Lee közül ki az, aki olyan ajánlatot tud tenni, ami a főnök számára is elfogadható. Bár nyerőnek tűnt és talán még tűnik is a tájföldi bróker, azonban a kínai konzorciumot képviselő Mr. Lee projektje talán ígéretesebbnek tűnik, ők a stadion-projektbe is belenyomnának nem kevés lóvét, és 40%-os tulajdonrésszel indítanának, így legalább még 2-3 évig Berlusconi maradna a többségi tulajdonos, ami úgy tűnik, a Don számára is fontos lehet, hogy ne „vesztesként” távozzon, ahogy azt megszellőztették az olasz lapok. Na meg Mr. Lee-ék mögött nem áll ott a futballvilág leggerinctelenebb csoportja, a Doyen Sports, akiken keresztül ugyan könnyebben lehetne hozzájutnunk ebben a helyzetben Falcaóhoz, vagy éppen Brahimihez (a teljes Doyen-es lista ITT), de nem biztos, hogy nyerő üzlet ebbe a játékba belefolyni, de nem akarom lelőni teljesen a poént, lesz egy posztunk a tulajváltásról, de egyelőre bárányfelhőkbe lövöldöznénk gránátvetővel, szóval kivárunk. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a jelenlegi körülmények között kár lenne bárki teljesítményébe is belekötni, mert ezek egyszerűen nem azok az állapotok, amikor a legjobbját tudja nyújtani egy futballista. Nem elég, hogy nincs edzőnk, nincs egy vezérünk sem a pályán, de valószínűleg az öltözői hangadók ereje is csökkenhetett (a híresen nyugodt milanellói légkör Rami balhéjával alig egy hét alatt szakadt meg kétszer), ráadásul a vezetőségnek most százszor komolyabb dolga akadt, mint a csapat napi dolgaival való ügyködés. És hát, a keret sem az, mikor Seedorf még a pályán ugratta ki Inzaghit – szóval igazából derekasan küzdöttek a legények egy órán keresztül, de a 3-0 senkit nem kell, hogy megrázzon, 1,60-ért egész jó pénz volt, bár azért kihagytam a hétvégi menümből. Keep calm, még négy forduló. Meg gratulálunk Allegrinek, bravó, Mister!