Totális érdektelenségbe fullad a ritorno rajtja: januárban már tényleg csak a falvédőről frissen lebucskázottak várhatnak feltámadást. Látjuk, hogy mi van. És ez rossz. És még rengeteg van vissza belőle. Nem érzem magamban az erőt ehhez, és nem hinném, hogy egyedül lennék ezzel. Frusztráltságunk nőttön nő, kezdünk kiégni. Elfogynak a gondolatok. Egyre kisebb intenzitással tudjuk beleélni magunkat ebbe a fene nagy milanistaságba. Szenvtelenné válunk, kiüresedik a szurkolói lét mint olyan. Valódi érdeklődés nélkül, valójában csak önként magunkra szuszakolt kötelességtudatból ülünk még mindig a hajóban. Gépiesen jönnek egymás után az egyre kényszeredettebben teljesített teendők. De mi van akkor, ha egyszer csak kiesünk a napi-heti rutinból? Na, ez a félelmetes. Ettől valósággal rettegek. Ezért íródik meg most ez a poszt, semmi másért. Hajtás után a nagy semmi.

Félek, nincs már nekem eléggé nagy szívem ehhez. Most már el tudom képzelni, hogy egyszer valamikor el tudom majd engedni ezt az egészet. Bánnám, átkozottul bánnám. És ha már a gondolat megvan, akkor az régen rossz. Hát, felmerült. Annyit gyilkolja magát az ember főtevékenységben azért, hogy még éppen el ne süllyedjen a mocsárban, hogy egyre kevésbé akaródzik még hobbiból is önpusztító tevékenységgel foglalkozni. De mindegy, fogak összeszorítva, és akkor jöhet a Fiorentina. És akkor erre a szezonra már ki is rinyáltam magam. Hegyibe’, a büdös úristenit!!!

Kereken két ponttal állunk jobban, mint egy éve: ennyire mentünk azzal az elköltött 80 millió euróval meg egy tapasztalt és bizonyított (?) edző idehozatalával. Sekély a kéj. Ez így nagyon szenvedős lesz, és akkor még nem is foglalkoztunk a csökkenő hozadék elvével. Persze már elég régen tudható, hogy a Milan az nem egy teljesítményorientált klub. Pontosabban, aki teljesít vagy teljesíthetne, az előbb-utóbb elkerül innen. Lásd Luiz Adriano esetét, akin kereshetnek a Kopaszék valami aprót. Fasza. Majd elmegy Bacca is, akárki megmondhatja, és az a ciki, hogy sokkal rosszabbak nélkülük sem leszünk, ha már ugye jobbak sem lettünk velük. Majd jön Borriello, aki tökéletesen illik ebbe a kontraszelektált állományba. Szépen beáll az egyetemes nihil állapota, akárhonnan is nézzük a dolgokat. Á, dehogyis, majd csak egyszer idehozzák  végre Witselt valahogy, és akkor majd lehet megint csudát várni, aztán meg meglepődni, hogy vele sincs semmilyen játékunk.

Na, nem mintha a Fiorentina egy fene nagy etwas lenne, nem tudom belátni, hogy minőségibb keretük lenne, mint nekünk. Az meg, hogy most éppen versenyben vannak a scudettóért, az a liga egészének a kritikája, ez a teljesítmény korábban a dobogó aljára lett volna jó legfeljebb. Persze, eddig mindig pont lemaradtak a zsírosabb falatokról, lehet, hogy most leesik nekik valami. A mi tökéletesen bárgyú és esetlen asszisztálásunk mellett. A szezonnyitón se csináltak semmi különöset, épp csak annyival voltak jobbak, hogy egységesen, szervezetten léptek fel egy szedett-vedett, saját képességeit alaposan túlbecsülő banda ellen. Változott valami azóta? Hülye a kérdés, persze, hogy nem változott.

A még mindig össztűz alatt álló Szinyó a kispadra jelölte Balotellit, mint ahogyan a 100. itteni meccsét letudó, és ezért kitüntetett Boatenget is. Montolivo csapatkapitányként eredményesen leküzdötte magát a padra, brávó. Az egész évben indolensen játszó De Sciglio szintén csak a jugó mellett kucoroghat majd. Hogy akkor azokról is essék szó, akik valószínűleg játszani is fognak, mondjuk el, hogy Donnarumma a mi kapusunk. A védelem tengelyében Zapata sziporkázhat Romagnoli mellett. Abate és Antonelli neve fix. A négyes középpályássor tengelyében Bertolacci és Kuco, a széleken Bonaventura és Honda gépészkedhet. Bacca meg Niang pedig termékeny ékpárt alkothat újfent. Egy kurva ikszet jó lenne, ha összekaparnánk valahogy, hasonlóan a múlt heti római turhához, ennek a Fiornak is nagyobb a füstje, mint a lángja. Forza Milan, csakazértis!!!