Az olasz első osztály legfiatalabb csapata egy 17 éves kapus és 18 éves középpályás vezérletével győzte le a rekordbajnokot, a jelenlegi legjobb olasz csapatot. Ha csak ennyit írhatnánk a szombati rangadóról, már az is szinte mindent elmondana a Montella kezei alatt igazi csapattá formálódott Milanról. Viszont ennél sokkal több történt a pályán, és az említetteken kívül az összes pályára lépő hazai játékos beletette a magáét ebbe az oly rég várt győzelembe.
Locatelli berobbanása a csapatba, és nagyszerű teljesítménye, amellett, hogy Montella munkájának egyik hatalmas érdeme, egy olyan jelzés a hatalmat átvenni készülő kínai befektetők fele, ami még biztosabbá teheti bennük, hogy ebbe a csapatba, erre a klubra érdemes, és kell áldozni. Az elmúlt évek hangzatos kijelentései, miszerint egy fiatal, olasz Milan épül, most kezdenek valósággá válni, éppen akkor amikor ezen ígéretek gazdái kiszállni látszanak a buliból. Viszont utolsó ajándékként, mondhatni hagyatékként egy olyan útra terelték a csapatot, amit lehet követni, és kell követni.
Hosszú évek alatt kialakult egy olyan, elsősorban olasz gerinc, amit akár nem hazai játékosokkal feltöltve remek csapatot lehet építeni. Donnarummat, De Scigliot, Romagnolit, Locatellit, hogy csak az olaszokat említsem, mindenképp és minden áron a csapatnál kell tartani, ahogy a Montella által egész pofás, és hasznos játékosokká formálódott Susonak és Niangnak is helye van a csapatban.

Visszakanyarodva a meccsre, ahogy minden sorozatnak, ennek a Juventus elleni rossznak is meg kellett szakadnia egyszer. Ráadásul talán a legjobbkor, és a legjobb módon történt meg. Nyilván a Juventust megverni sose rossz érzés, de hatványozottan fantasztikus, ha egy saját nevelésű, fiatal középpályás bombagóljával jön össze mindez. Ráadásul a szezon elején lesajnált, és jogosan féltett védelem úgy zsebrerakta a 90 milkós Higuaint, hogy momentuma nem volt. Viszont hozzátartozik az igazsághoz, hogy valószínűleg Dybala sérülése nélkül sokkal veszélyesebb lett volna a Juventus, de ez nem a mi problémánk. Ahogy most már az sem, hogy Pjanic meg nem adott gólja előtt Bonucci lesen volt-e vagy sem, vagy hogy a bosnyák megérdemelte-e a második sárgát Gigio letalpalásáért vagy nem.

Összességében a jobban koncentráló, szervezetebb, és szerencsésebb csapat nyerte meg a meccset, egyáltalán nem érdemtelenül, mert kihajtotta szívét lelkét ez a gárda. Csapatként, fegyelmezetten követve Montella utasításait érték el ezt az eredményt, amiben mindenkinek hatalmas része volt. A magabiztosan védő Gigionak, a remekül záró, és rendre blokkolni, vagy menteni tudó középső védőknek, a mezőny legtöbb szerelését bemutató Abatenak, a támadásban keveset segítő de fegyelmezetten, és szinte hibátlanul védekező De Sciglionak. A rengeteget vállaló, hatalmas munkát végző Bonaventurának, a győztes gólt szerző, alázatosan játszó Locatellinek, a rengeteget futó Kuckának, a mindig veszélyes Niangnak, a védelmet jól zavaró, összjátékban is hasznos Baccának, és a gólpasszt jegyző, sokat visszazáró Susonak is. Ahogy a remek taktikát kieszelő vezérnek, Montellanak is.

Kedden, azaz holnap este megyünk Genovába a Genoahoz, ahol megint fontos három pontért megy a buli, és a pontok mellett egy morálisan sokat jelentő első helyért. Ha csak egy napig is de 10 forduló után vezetni a bajnokságot, hatalmas érzés lenne.