Pajtások, ad-hoc, pusztán jókedvből, itt van egy számvető poszt Istvánunkról.
Jobbat kitalálni annál nem tudtam, hogy töredékekből összerakom, mi maradt meg Tőle.
Fogadjátok sok szeretettel, talán épp elmegy majd egy-két sör mellé az uborkaszezonban.
I. Pista, a minden lében megforgatott kanál
Játékosként legnagyobb eredményeit a Juventusnál éri el, velük amit lehetett, meg is nyert, scudettótól a BEK-ig. Inkább volt peremember, de a klub vb döntőjében azért beállt a Boca ellen. Említésre méltó topligás karrierje volt még a Veronánál és a Fiorentinánál is. Épp 25 éve edző, kacskaringós utat járt be a Bologna Allievi padjáról indulva. 2006-ban jutott el az első A-ligás meccséig edzőként, hol máshol, mint Parmában, ahol játékoskarrierje is indult. És bár még UEFA Kupa meccset is nyert a sonkásoknak — versus Rubin Kazany — ez még nem volt fáklyás menet, és szezon közben Ranieri váltotta, hogy ne essenek ki rögtön. Ez után kőkemény liftezés A és B között, amibe a premodern Sassuolo is belefért. A 2010-11-es szezon hozta meg aztán az áttörést, bajnoki évünkben az azóta már jobblétre szenderült mutyiláda Chievót a 11. helyre repíti, úgy, hogy a 4. legjobb védelem az övék volt. Legértékesebb játékosa ki nem találjátok, igen, K.C. volt, igen, az ő kineveléséért is örök hálánk. Egy rövid és sikertelen palermói kitérő után aztán kiköt Bolognában, amire már mind emlékeztek. Rá nem jellemző módon lehúzott 3 évet, eredményekkel, karakteres játékkal, jó kilátásokkal. Na de nem is lenne mindenhonnan kirúgott és kettőt előre egyet vissza István, ha bele nem nézett volna ezek után egy lángosba a Laziónál, és az Intert sem csak azért kapta meg, mert akkora csodát láttak benne. Visszalépés volt-e neki a Fiorentina? Valószínűleg nem akkora, és nem is váltotta meg a világot, ettől függetlenül jókor volt jó helyen (épp nem volt sehol), amikor Maldini épp alsópolcos kisegítő szaki után nézett egy októberi reggelen. A többi meg már történelem.
II. Pista, az edzőpápa
Sokszorosan elcsépelt tény, hogy a posztmodern korban Ancelottit leszámítva ő ült a Milan padján a leghosszabb ideig. És igen, mondjuk el még egyszer, hogy sokan sokkal tovább nem is bírták — Capello öt szezonig 1991-96 között, Nereo Rocco ugyanúgy 5 teljes szezonig 1967-72 között, plusz még ’67 júniusában elvitt 5 vánnyadt mérkőzést „Coppa delle Alpi” fedőnév alatt. Igen, Sacchit nem mondtam, mert ő csak négy szezonig volt. És ennyi. Ennyit lehúzni bizony nagyon komoly teljesítmény, ehhez már szakavatott mocsári hajósnak kell lenni, és igen, kókler az illető nem lehet. Parádé, kalaplengetések.
III. Pista, a fiatalok felkarolója
Olyan, mára már befutott*, de idekerülésükkor még bőven a kiforratlan, ki tudja, mire jó kategóriába tartozó játékosok épültek be a csapatba a keze alatt mint Theo, Leao, Tonali, Kalulu. Kessie helyét is ő találta meg a csapatban, és Bennacert is ő építette be. A későbbiekben is, ha nem is mindig átütő sikerrel, de kortársaihoz viszonyítva nagyobb vállalkozó szellemmel tekintett a fiatalokra. Korai éveiben hirtelen nálunk lett a legalacsonyabb a keret átlagéletkora. Ez persze nem feltétlen az ő érdeme, de az, hogy működött, már annál inkább. Védőszent.
IV. Pista, aki kitalált egy szexi Milant
És ez nem volt magától értetődő, elég, ha elődeire és az általuk otthagyott örökségre gondolunk, meg arra is, hogy érkezésekor még mindig olyan, csak a Csizma belterjes közegében túlélni képes dinoszauruszok uralták a terepet, mint Conte vagy Allegri. Akiknek alapvetése, hogy a futball reaktív, várjunk ki, dolgozzunk rutinból, a legjobb eredmény az 1-0, de igazából a 0-0 sem rossz. Ehhez képest meg hirtelen kerekedett nálunk presszing, kreatív támadójáték, mindezt úgy, hogy Európában is kezdtünk valamiféle üde színfolttá válni, visszautalva az előző pontra is. Fanfárok, zászlólobogás.
V. Pista, a 19. bajnokcsapat mestere
Sikereinek csúcsa a 2021-22-es szezon, amikor meglepetésként, egy hősies tavaszi hajrát végigverekedve épp egy hajszállal, de sikerült megelőzni a favoritként kezelt városi riválist, és 11 év után scudettót ünnepelt a város jóérzésű fele. Ha a semmiből nem is jött, mert az előző szezonban csak sikerült szintén nagyot hajrázva beérni a 2. helyre, azért erősen váratlan volt, és legalább annyira kellett hozzá a kedvező külső környezet is, hiszen nem voltunk dominánsak egyáltalán. De ez mit sem számít, emberünk legnagyobb sikere, azt gondolom. Pioli Is On Fire.
VI. Pista, Ibra árnyékában
Még 20 év múlva is, amikor előkerül majd Pistánk neve egy füstüs kiskocsmában, biztosan lesz ott is egy bennfentes, aki lecsapja majd a labdát annyival, hogy úgyis Ibrának köszönhet mindent, ő volt a vezér. Szerény véleményem szerint, a bosnyák-svéd előadóművész mindig is jó volt abban, hogy túljátssza és egyben felnagyítsa saját szerepét minden egyes történetben. Az biztos, hogy rutinróka, vezér a pályán, mutatja az utat a fiataloknak, de elképzelni nem tudom, hogy az edző szerepét át tudná venni, és nem is véletlen, hogy a mostani visszatérése nem adott új fordulatot. Mindegy, ez a klisé már örökké velünk marad.
VII. Pista, a makacs filozófus
Ha van olasz edző, aki nem hangolja a játékát az ellenfélhez, és nem próbál túljárni a rivális eszén, akkor ő az. Ez persze lehetővé teszi, hogy kiműveljünk egy saját játékot, amit játszani akarunk mindenki ellen is, magas szinten elsajátítva azt, Ez lehet a siker kulcsa, de semmiképpen sem a záloga, főleg, ha a negatív visszacsatolások (úgy mint sorozatos eredménytelenség) sem készteti változtatásra, elég például arra visszaemlékezni, hogy akarta Maignant pótolni Tatával, pont ugyanazt játszva. Nem is emlékszem sok alkalomra, amikor belenyúlt volna a nagy tervbe, és hajlandó volt egy kicsit pragmatikus felfogást követni, most hirtelen az ezüstmeccs Bergamóban 2021-ből, egy 2023 februári Madonnina és egy Napoli BL-negyeddöntő ugrik be, na meg talán az Anfield. Ütközésig.
VIII. Pista, a szájban olvadó karamellcukorka
Pozitív szemlélete, simulékonysága, diplomáciai érzéke magasra repítette, azonban pont ezek a tulajdonságok ütnek vissza, amikor erőt kéne mutatni, amikor fel kellene vállalni konfliktusokat. Legyen az a vezetőség, amikor olyan játékosra költik el az összes pénzt, akiről fogalma sincs, hogyan tudna használni (CDK), vagy amikor már a vak is látja, hogy padoztatni kéne egy Maignant. Ahogy teltek az évek, úgy fogyott el a lendület, és úgy maradt egyre kevesebb befolyása a történtekre. Tavaly előtt még legalább a nagy meccsekre összeszedtük magunkat (BL, A rangadói) idén viszont már egy hazai EL-negyeddöntőn iskolázott minket De Rossi Romája, és nem is tudtuk, mit akarunk játszani egyáltalán. Jó volt, finom volt, elfogyasztottuk.
IX. Pista, a kuzinok kabalafigurája
A legújabbkori Madonninák mérlege előtte sem kedvezett nekünk, és vele még mondhatjuk azt is, hogy jól indultunk, voltak nagy győzelmeink, gondolok itt a bajnoki évünkre például. Utána viszont egy akkora vesszőfutás vette a kezdetét, hogy Uram irgalmazz, ez a pusztulat, nem a sáskajárás. A, BL, Coppa, Supercoppa, Vásárvárosok Európa Kupája, mindegy mi, de oltári mélytorok, és örülhetünk, ha gólt tudunk szerezni egyáltalán. Idén mi álltuk nekik a sorfalat a scudihoz, amit igazából mi akartunk megszerezni, ugye. A történet több összetevős, de határozottan Pista-specifikus is. Kriptonit.
X. Pista, a menetrendszerinti japán gyors
Ha bárkinek kétsége lenne, mire gondolok, akkor csak annyit teszek hozzá, hogy 70. perc Krunic, Messias, Brahim Diaz. Sokszor azt érezhettük, hogy a kezdő sípszó előtt leadott egy cetlit a sameszának, hogy így állítsd fel őket a padról és rugdald be őket a pályára. Nála a csere az nem feltétlenül a mérkőzés állásának függvényében egy eszköz a helyzet javítására, hanem egyfajta sajátságos önkifejezési mód. 70. perc, jöjj el.
XI. Pista, aki mindig kijelenti, hogy fejlődnünk kell
Úgy vettem észre, az olasz sport-közbeszédre úgy általánosan jellemző a megfoghatatlan kategóriákra való hivatkozás, a ködszurkálás. Pistánk kiváló művelője ennek a tudományágnak, sosem volt rest kijelenteni, hogy nem volt elégedett a hozzáállással, több lucsiditi kell, és ezen dolgozni fogunk. Tenné azt még mind a mai napig Milánóban, hiszen ő sosem rontott el semmit. A második félidőben voltak biztató jelek.
XII. Pista, a kiscsapatok megmentője
Ki tudja miért, talán mert ő maga is ilyen helyeken ette meg kenyere javát, valahogy mindig szolidarított az olyan minoritásokkal, mint például a Salernitana, a Frosinone vagy éppen a Venezia. Nem emlékszem még edzőnkre, akinél ennyi pontot szórtunk volna a kieső zónába. Nála inkább az volt a kérdés, hogy a rangadók jönnek-e, és adjuk meg a javára, azért elég sokszor jöttek is. Az viszont fix volt, hogy valami 19. helyezettnél muszáj lesz x-elni. És a legszebb az egészben, hogy ezek teljesen tervezhetőek voltak, ha Livornóba kellett menni (nem kellett), akkor egyből jött, hogy idegenben jó az x. A Juventust viszont elég sokszor megvertük, legalább.
*12 lett a vége
Na, mit hagytam ki?