Panoráma a lápvidékről

Urak, a vébé izgalmai egy kissé elvonták a figyelmünket törzshelyünkről. Pedig a mocsár forr, még júliusban is, az érett uborka szezonjában is. Meleg van, a fülledt levegőben émelyítően terjeng a rothadás szaga. Olyan zsombékok süllyednek le a mélybe, amelyeken még állni terveztünk. Lépnünk kellene, de inkább csak tántorgunk, összemegyünk egész kicsire, lábunk alatt gusztustalanul kövér siklók tekeregnek. Mocskosak vagyunk és büdösek, de mégsem kerültünk még vízszintbe. De az éj mindig gyötrelmes, álmunkat izgága szúnyogok csalódott hegedülése zavarja, jó hogy nem ugrott a pofánkba az a kurva béka. Hát, valahogy így, gyerekek. A tuti most sem fog kiderülni, de azért megpróbálunk egy elvárható minimumot összekalapálni.

Rossznak rossz

Újra szabadkoznom kell, nincs lehetőségem elétek tárni a tutit. Viszont annyira csak tán futja, hogy egy helyzetképet adjak, egy elmosódott fotót valami zavaros dologról, aminek bele kéne menni a közepébe, hogy megértsük a tulajdonképpeni valóját, ilyet viszont – fájdalom – nem tudunk.

Úgy vélem, szinte biztosra vehetjük, hogy a Százholdas Pagony lakóitól búcsút vehetünk.  Amikor a nagy üzletet megkötötték, ez a kimenetel az utolsó legvalószínűbb forgatókönyvnek tűnt, a folyamatos fizetési nehézségek azonban mostanra kulminálódtak – ez itt ennyi volt. Chan úrék (akik előretolták) ezt bukták. Hogy mi volt ennek az egésznek a hátterében, az egy biztosan roppant izgalmas történet lehet, sajnos nincs rálátásunk. És mindegy is. (Maga az üzlet képtelensége igazolta volna ezt az egész képtelenséget, de hát képtelen volt rá, látjuk.)

Szegény Iggy

És akkor színre léphet az Elliot Fund Management, amely eddig a nagyvilági szélhámosok Providentjének szerepét töltötte be a történetben. Ha esetleg nem tudnátok, ők tolták be – kölcsönként – azt a hiányzó 300 millió dollárt a történetbe, amelyet Jackiék már nem tudtak összekaparni. Jelzálogjogot kaptak a klub részvényeire. Ezt a fedezetet hívják le most, ahelyett/amellett, hogy levágnák Li ujjait. Tehát: a klub új tulajdonosa egy amerikai befektetési vállalkozás, konkrétabban hedge fund. Még 1973-ban kezdett el Mr. Paul Singer 1.3 millió dollárból ügyekedni a tőkepiacokon, mára nagyjából 32 milliárd dollár értékű eszközt kezelnek, szépen kinőtte magát a történet. Valami 14%-os átlagos éves hozamot termeltek ki működésük során, bátran vágnak bele olyan kockázatosnak tűnő ügyletekbe, amelyekből aztán ügyesen tudnak kiszállni. Például részesedést szereztek az Alcoa nevű alumíniumipari óriásban, átszervezték a céget, majd 104%-os profittal szálltak ki a történetből. Szinte bármilyen iparágba beszállnak, a lényeg, hogy pénzt tudjanak csinálni belőle.

Korrekt leképezés

Ebben a történetben viszont biztosan nem ez volt a remélt forgatókönyvük. Hát mit kezdjenek ők egy olasz focicsapattal, amelynek kevés a bevétele és sok a költsége, egy igazi pénztemető? Valószínűleg el fogják adni, minél hamarabb, mert csak nyeli a pénzt. A klub jelenlegi pénzügyi helyzetéről nem tudok biztosat, egy hivatalosnak tűnő jelentés szerint a 2017/2018-as üzleti év első fele 22 millió euró riportált veszteséget eredményezett, egy frissebb értesülés 75 millió mínuszról szól egész évre. (Ezek viszont számviteli kategóriák, pénzforgalmi szemlélet szerint sem lehet sokkal jobb a helyzet, pl. Kessie ára most nyáron egy az egyben esedékes, ha jól tudom.) Szóval, a rövidtávú működés fenntartása is eurótízmilliókban mérhető hozzájárulást követel meg a mindenkori tulajdonostól. Mi következik ebből? Ha nem tudják eladni záros határidőn belül, akkor kőkemény racionalizálás várható, költségoptimalizáció, aki sokat keres és jó ára van, menjen, a lényeg, hogy a bajnokságban el tudjon indulni a klub, és tovább ne veszítsen az értékéből.

Reméljük, kihúzták

Ha minden igaz, jelenleg két lehetséges vevő merült fel. Az egyikük Rocco Commisso, a másik a Ewing Ricketts-család. Közös bennük, hogy tudunk hozzájuk létező, működő, értékes vállalati érdekeltségeket társítani. De mit lehet tudni róluk?

Az öreg Rocco bácsi egy igazi self-made-man, 12 évesen érkezett Calabriából az Újvilágba, hogy megvalósítsa az amerikai álmot. Egy ácsmester fiaként nem várhatta, hogy a sült galamb a szájába repüljön, 40 órában gürizett, hogy meglegyen a tandíja. Mostanra a Forbes által 4.5 milliárd dollár értékűre taksált Mediacom nevű kábeltévé vállalkozás egyszemélyi tulajdonosa. Itt található a 2017-es éves beszámolójuk. Bevallom, ezt a tőkeerőt önmagában keveslem. Ettől még szubjektív elemeiben lehet roppant szimpatikus, csak üzletileg nem tűnik túlzottan megalapozottnak a történet. Nem látom, hogy vele ki tudnánk törni, persze a szakadék széléről egy tisztességes, konszolidált háttér is álom-kategória (de szerintem még ehhez is üzlettársak kellenének).

Rickettsék meg inkább tűnnek egy bé-kategóriás Ewing Family-nek, mint a szaúdi uralkodócsaládnak. A családfő Joe, rajta keresztül birtokolják a TD Ameritrade 12%-át. Az egész cucc 27 milliárd dollárt érhet, ezt kell leosztani tízzel. Övék még a Chicago Cubs baseball-csapat, ezt 1.8 milliárd dollárra értékelik. Peter pedig Nebraska kormányzója, biztos van egy pár infrastruktúra-fejlesztő érdekeltségük is. Engem ők sem győztek meg. 

Valahogy így

És hogy mi ennek az egésznek az eredője? Tőkeszegény vevőjelöltek, elhúzódó tárgyalások, legalább annyira bonyolult konstrukció, mint amilyen az előző volt, ha ugyan tető alá kerül. Szerintem ez szopó, de az Elliot nem fogja hagyni, hogy beleálljunk a földbe, mielőtt túladna rajtunk.

Részemről ez most ennyi. Akinek bővebb ismeretei és élesebb meglátásai vannak, ne habozzon megosztani velünk 🙂