Tipikusan mindenki megmondta előre-meccsen, helyenként kilátástalan, helyenként kifejezetten kilátástalan játékkal, fél-őszinte hajtással szoptunk ki az Udinese ellenében, úgy, hogy egészen a hajráig minden esélyünk megvolt arra, hogy egy random akcióból valahogy bevigyük a győztes találatot. Most azonban az a szerencse, ami a Torino elleni nyitómeccsen mellénk szegődött, most a vendégek pártját fogta, mi pedig egykedvűen konstatálhattuk a szezon első hazai vereségét. De mi ebben a pláne? Hajtás után könnyen elengedjük a dolgokat.

Én már komolyan mondom, nem is tudom, mikor írtam normális összefoglalót. Most is úgy voltam vele, hogy majd ránézek a szakmai forrásokra, és majd kiötlök valami konstruktívat, hogy legalább nyomokban felidézzem a szakmailag élenjáró kollégákat, de á, két pohár bor után már le van szarva az egész, bassza meg a kiskunsági porördög. Sajnos a két pohár bor nem hagyható ki a képletből, mert anélkül semmilyen poszt nem lenne. Alapvetően hülye, aki nemhogy megnézte ezt a szart, de még olvasgatni is akar róla, mondhatni fetrengve a saját szarában, de hogy arra mit mondjunk, aki visszaöklendezi ezt az egész nagy fost, hogy ti újra fel tudjátok nyalni, hogy legyen mit köpködni, na, ez már egy erősen minősített eset. Mindegy, jobb dolgom nincs, akkor gyerünk valami értelmeset hamar.

Azt szögezzük le gyorsan az elején, hogy elég szar bukéja volt ennek a meccsnek már jó előre. Nem elég, hogy szarok vagyunk, jön ide nekünk ez a régi mumus, szar szemét álnok kontracsapat Udinese, de nélkülöznünk kell a két gyakorló agysebész, Niang és Kucka tevékenységét. is. És hát mit ad Isten, gólt azt még véletlenül sem sikerül lőnünk, cserébe horror módon lesérül Antonelli, és hát nem ver bottal alapon sikerül még összeiggiznünk egy vendéggólt is, hogy nehogymár csöves pontszerzés legyen ebből, hanem igazi ótvar hazai leégés.

Pedig – ha nagyon sajátos metrikában is – de kezd a keret, maga a kezdőcsapat valami játékosabb irány felé elmozdulni: Jack, Suso, Sosa: ezek a játékosok tényleg játékosok, és nem csak ostoba rohamosztagosok meg rokkant gyógyegerek. Ebből egyelőre roppant kevés jött át, alig-alig volt épkézláb akciónk, tudatosan végigvitt meg annál is kevesebb, ezzel együtt is érezzük, hogy most is ultrafos, de mégsem annyira dermesztő, mint amikor a Muntari-Essien-Poli középpályával sikerült kifutni a Juventus ellen. Szó se róla, nem verdesi a színvonal az egeket, maga a lehetőség viszont adott arra, hogy minimálisan nézhető játékkal, afféle színes középcsapatként fussunk be a 7. helyre.

Montella pedig tökéletesen alkalmas egyén lenne ehhez a feladathoz az előélete alapján. Mondjuk a fele munkáját már elvégezte, lévén már így 3 forduló után is pont elég hitványul védekezünk, bármelyik korábbi csapata megirigyelhetné a lyukas középpályás védekezésünket vagy a beívelésekről stréberi szolgalelkűséggel lemaradó hátvédjeinket. Azokkal a francos támadásokkal kéne már kezdeni valamit akkor. És amikor ilyen dolgokról beszélek, akkor természetesen a legteljesebb mértékig a magaménak érzem a beharangozó lemondó, beletörődő fejtegetéseit. És igen, pont ezeket a dolgokat írtam volna le akkor is, ha valami csoda folytán nekünk sikerült volna rászorultsági alapon összecsórálni egy gólt a végén.  Leszarom így is, leszarnám úgy is. Valami egészen idétlen ötlet által vezérelve már péntek este landolunk Aeroplanino korábbi sikereinek színhelyén, az esős Genova városában, hogy feljebb kavinyálhassunk egy picit a 15. helyről. Kitartást hozzá.