Több összetevős, nehéz felérni, és nem tudjuk, hogy képesek leszünk-e véghezvinni: nagyjából ilyen idény előtt állunk, miközben elpörögtünk a Főnökékhez egy picit futballozgatni. Szezonindító-szerű, amiből nem hiányozhat persze a mercato sem.

Az elmúlt évek júliusiai emlékeim szerint hasonlóan melegek voltak, de a magyar csapatok nemzetközi szereplése mellett futballal aligha „kellett” foglalkoznunk, nagyrészt köszönhetően annak, hogy Galliani ilyenkor maximum megtörölközött a Forte dei Marmiban tett csobbanása után, aztán esetleg elfogyasztott egy minőségi olasz bort, fellapozta a telefonkönyvet, majd be is csukta azt, és nyugovóra tért. Most meg az van, hogy nem csupán a légkondi, hanem a Milan is brutálisan pörög: úgy utazhattunk el a kínai haknira, hogy ha a gépre nem is sikerült feltuszkolni Bonuccit és Bigliát, több új arc már tördelhette az ujját a váróban, és nem csak a miatt, hogy vajon ki mellé szól a helye a repülőn. Ha már a Juve Leójáról szó esett: ez pontosan az a transzfer, amire ha reális sanszod van, akkor nem szabad kihagyni. Ilyen kalibert 40 milláért manapság nem minden sarkon kapsz, még ha nyilvánvalóan vannak kockázatai a fiúnak, elég csak a többszöri összezörrenésre gondolni az öltözőt általában elég jól kezelő Allegrivel – ilyen szempontból kicsit ijesztő belegondolni, hogy Montella mit fog tudni kezdeni vele és az elégedetlenkedőkkel, ha nem úgy indul a szezon, márpedig korai EL-selejtező ide vagy oda, egy augusztusi vereség az Udinésétől sokat boríthat. Örömteli volt Musacchio megszerzése, Romagnolival papíron és monitoron és szépen mutattak, de ránézve a névsorra, nagyon hiányzott onnan A NÉV, amit Bonuka személyében tagadhatatlanul megkaptunk. Garanciát persze egymagában nem jelent arra, hogy ott legyünk a top 3-ban a legkevesebb kapott gól tekintetében, de egy Donnarumma-Bonucci-Romagnoli-Musacchio négyes már nem csak az ItalMilan projekt ügyében mutat jól, hanem egyre inkább kezd hasonlítani egy olyan védelemre, amelyek ott szoktak lenni a legjobbak között. Kérdés persze, hogy Bonucciból mit vált ki az, hogy évek után nem veheti át maximum október közepén az aranyérmet, és most nem egy átlagon felülinek fog számítani az elitben, hanem neki kell elitet hozni egy szőrös szívvel mondott átlagon felüli közegben. Mindent egybevetve, a védelmet ezzel gyakorlatilag le is rendeztük, maximum még akkor jön valaki, ha sikerül elpasszolni a Paletta-Zapata duót, de a váz ezennel előállt, és vajmi kevés tényező utal arra, hogy ebből nem háromvédő lesz.

Még egy pici húspiac: az észak-koreai munkatempóban dolgozó Fassone-Mirabelli kettős egy csatárt még biztosan kerget, az Aubameyang-Belotti-Kalinic trióból legalább egyet még biztos megnézünk, hogy tud vigyorogni, mikor sok ezren fogadják őt a Casa Milan előtt, szerencséjükre ezt már nem a forróság kellős közepén egy araszoló Audiban kell megtenniük. Mert hogy innentől ha nem is hátradőlve, de kvázi nyugodtan dolgozhatnak a hátralévő lépéseken, mondhatni egy hónap alatt sikerült a legfőbb célpontokat levadászni, innentől pedig ha nem is lényegtelen, hogy mikor jön az újabb zsákmány, de közel sem kell majd Jack Bauertől tanácsot kérni a klubházban az időbeosztás kapcsán. Mielőtt a garatunkat is összekennénk mindenféle, a két sportvezetőtől származó testnedvvel, azért ne feledkezzünk meg arról, hogy javarészt kényszerpályán (is) mozogtak, hiszen úgy lett vége a szezonnak májusban, hogy pontosan tudtuk, július végén itt már éles tétmeccset kell játszani. Ez önmagában még persze nem jelentette volna automatikusan azt, hogy kottára ennek kell történnie, ami végül történt is – de másrészről az új kínai vezetésnek villantania is kellett a szándékai komolyságát illetően, hiszen annyi ideje és olyan formában húzódott ez az egész korszaklezárás, amit feledtetni másképp nem nagyon lehetett. Mindenki érdeke az volt, hogy ez tűpontosan így történjen: mire felül a csapat Kínába tartó gépre, addigra kész kell lennie a csapat nagy részének, és nem csak azért, hogy a Főnök személyesen gazsulálhasson mindazoknak, akiknek fizeti a villanyszámlát, hanem szakmai okokból is. Azt sejthettük, hogy ahhoz, hogy tényleg komolyan lehessen venni a Milant, valami hasonlóra lesz majd szükség, de a szavak szintjén túllépni, na az már azért komoly történet. Az új vezetésnek szüksége volt arra, hogy bizalmat kapjon a szurkolóktól, akiknek meg kellettek a Bonuccihoz hasonló igazolások (mondjuk ebből még csak pont egy van), hogy egyrészt hitet, másrészt pedig érzelmi töltetet kapjanak a szezon előtt, ha már sikerült kiölni a szenvedélyt az elmúlt évek nihilének. Egyelőre win-win szituáció, viszont ugyanígy mindkét féltől kell majd a türelem is: ha lesz két rossz meccsünk, nem feltétlen kell majd elkergetni a csapatot és a főnökséget, akiknek viszont ezzel egy időben nagyon megfontoltan kell döntést hozniuk a szakmai stáb összetételét illetően, hogy igazán körmönfont legyek.

Kilépve most már az utcára, tele bőröndökkel ugyan nem könnyű, de forduljunk rá. Az idei első nap közel sem hozott annyi érdekességet, mint mondjuk tavaly, hiszen az edző változatlan maradt, nem is volt sok kuriózum az első mozgásokon. Jóval inkább úgy nézett ki az első nap, ahogy annak kell: több ezer szurkoló Milanellóban, éneklés, pacsizgatás, és pikniket meghaladó hangulat. Fogalmunk sincs, milyen hatása lesz ennek mondjuk a bérleteladásokra, de végre megérte kimenni, és talán az újak is átérzik, hogy minek kell, hogy szerves részét képezzék, talán egy jó adag plusz olyan infót jelent mindez, ami nem csak a wikipédia oldal fellapozásából derül ki. Volt egy Lugano elleni edzőmeccs is, amin talán nem is az eredmény volt az elsődleges, mindazzal együtt, hogy azért nagy pofon lett volna nem nyerni – de pölö Kessié egészen érett (igen, tényleg csak 20) és sokoldalú játéka biztató volt, miképp Cutrone is úgy mozgott, mint aki nem csak a himi-humi meccseken szeretne ott lenni a felnőtt kerettel. Gomez meg simán jó lehet kiegészítő védőnek, a Crociata-féle hozzáállás pedig kimondottan jól jöhet, ha úgy számolunk, hogy azért minimum a csoportkörig csak elvergődünk valahogy az Európa-Ligában. Ha már felkészülési meccsek, július 18-án 13.20-kor a Dortmunddal játszunk, majd 22-én 11.35-kor a Bayern Münchennel. Ami kicsit necces, hogy se Bonucci, se Romagnoli nem lesz ott Kínában, ahogy Locatelli és Suso sem.

A végére egy pici taktika: a 3-5-2-be valóban nehezen illeszthető be Bonaventura és Suso, de a 3-4-2-1-be már egészen jól, ráadásul Andre Silvának talán jobban is fekszik, ha vagy a 2 egyike, vagy ő maga az egy elöl. Nyilván Conti és Ricardo Rodriguez szerepkőre nagyban befolyásolja az egészet, és négyvédős rendszerben könnyen elveszhetnek az ő képességeik, vagy ha túl nagy hangsúlyt helyeznek erre, akkor meg a középpályáról kellene olyan stabilitás, amit a mostaniak közül talán csak Biglia tud megbízhatóan, magas szinten hozni, bármennyire is érezzük úgy, hogy Lotito kicsit lehúzott bennünket. Az viszont közel sem tetszetős, hogy Locatelli bemondta az uncsit, nehezen elképzelhető, hogy többet játszana a Juventusban, de ha valami előre nem kalkulálható veszteséget kell szenvedni a nyár folyamán, hát akkor sajnos rajta lenne a sor. Ami viszont tisztán látszik, hogy jó kis formálható Milan lesz ez, tehát Montellának nem csak az öltözőben kell majd kézben tartani a dolgokat, de a pályán is jobban kijöhet majd a felelőssége a tavaly unásig játszott 4-3-3 után.