Pajtik, sziasztok!!! Volt egy kis gátlásom, hogy képes vagyok-e még posztokat írni, meg hogy eszemben van-e még, mi az, hogy összefoglaló. Szóval volt egy kis ijedség, annál is inkább, mert a jelszóm is elveszett. De aztán rájöttem, hogy amit eddig csináltam, azt ez után is hibátlanul folytatni tudom. És valahogy a csapat is így lehetett ezzel. Gyenge volt? Igen. Várhattunk mást? Nem. Ennyivel le is lehetne tudni az egészet, de a hajtás után még handabandázok egy kicsit. Telóról pötyögök, akik képeket szeretnének, látogassanak el kedvenc autószerelőjükhöz, és gyönyörködjenek a falakra aggatott cicis nénik látványában – gondolom lejárt egy pár műszaki arrafelé is.

A kezdőt illetően sok beleszállnivaló nincs Pélói mesterbe. Ibra nem játszhatott, a többiek közül meg 12 egy tucat. Jó, ez nyilván erős, de ennyi kihagyás után – tekintve, hogy nem nézegettem vissza az idei meccseinket (nem is értem, miért nem) – azért ez egy rácsodálkozós élmény volt. Aztán, majd ha sűrűbben lesz meccs, újra belészerelmesedem korunk hőseibe.

A sittesek beszorítottak minket az elején, ahogy kell, mi álltuk a sarat, ahogy az illik. Nyilván az öreg totóbubus kedvére végignyálazhatta a fehérorosz meg vietnámi historikus egymás elleni ket meg bevallhatta az szja-ját – ez volt a realitás. Aztán Tagliavento rászólt Orsatóra, hogy milyen régen nem látott már rabruhás tizit élőben – nekünk is komoly hiányérzetünk volt!!! – ezért odaállhatott CicaRonaldo. Egy élmény volt, köszönjük. Rebicnél meg pont ez kellett a szupercella záródásához, és dobott egy klasszikus agyatlan hülyepirost. Ettől csak még jobban megnyugodtak a hazaiak, nekünk pedig innentől körvonalazódni látszott a „túlélték, mégis meghaltak” heroikus 0-0 mítosza.

A második félidő is elkezdődött, ment, ment, ment, ment és csak ment-ment-ment a maga útján, aztán mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére egyszercsak vége lett.

Érdektelenség, apátia, unalom – tikkasztó nyár elé nézünk.