Nos az a helyzet kedves olvasók, hogy fél kézzel már fogjuk a trófeát. És ugyan kicsit bizonytalanul nyúltunk felé tegnap, de végül ellentmondást nem tűrően ragadtuk meg az egyik legnagyobb mumusunk ellen, ezzel gyakorlatilag szimbolikusan keretbe is foglalva a Pioli érát és a visszatérésünket Olaszország élére. Újabb rangadót húztunk be, zsinórban az 5. bajnokinkat nyertük meg elképesztő nyomás és győzelmi kényszer alatt – egyszerűen megérdemli ez a csapat a bajnoki címet, ettől pedig most már csak egyetlen egy pont választ el minket az utolsó fordulóban.

„Insieme a noi”, azaz együtt velünk, ahogy hirdette a San Siro közönsége, és tényleg nem is lehetne szebb üzenete ennek a szezonnak, ez az elképesztően egységes csapat, hatalmas szívvel, Pioli mentalitása, mi szurkolók ott a stadionban meg itt a meccs alatti kommentekben, na nem akarok túl pátoszos lenni (tudom, nem sikerült), de ez az egész valahogy tökéletes ezután a borzasztó évtized után.

Ideges volt a hangulat a meccs előtt, de minek, odaraktuk ezt is végül. Az első félidő elég furán alakult, mert kicsit ellentmondásosan egyszerre volt túl nyugodt, óvatos a játékunk, egyben pedig kapkodós és türelmetlen is. Senki nem vállalt komoly kockázatot, inkább csak daráltunk, közben meg pontatlanok is voltunk, sok elsietett passz kulcsszitukban, mindenki egyedül próbálta megoldani, nem nézett ki olyan jól a dolog, a labdakihozatalaink is Maignan ívelésekből álltak főleg. De azt hozzá kell tenni, ahhoz képest, hogy Gasperini egy világbajnoki döntőre készítette a csapatát (az ő szavai), nem voltak túl veszélyesek, sőt. Calabriát néha megforgatták a jobb oldalunkon, ebből alakult ki egy-két helyzetük, de semmi komoly.

Szünet után aztán Stef várt még egy pár percet, majd komolyabb változást nem látva hozta a cseréket, ebből pedig rögtön gólt is szereztük: Messi tökéletesen ugratta ki Rafát, róla meg már nincs mit mondani, megverte a védőjét, ahogy szokta, vigyorgott hozzá egy jó nagyot, és beverte a gólt, tökéletesen oldotta meg, ezúttal nem is balról indulva, hanem középcsatár pozícióban mozogva, ez nem mindennapi tőle. Hozzáteszem lehet sírni amiatt, hogy faulttal indult az egész akció, egyrészt tök vicces dolog elnézve hány elképesztő bírói hiba volt ellenünk idén (Napoli, Spezia, Udinese…), másrészt meg egyszerűen nem volt egyértelmű szabálytalanság, Kalulu lába nem ért össze Pessinával, ez látszott a lassításból, igen, a meznél volt fogás ez tény, de hatalmas műesést nyomott az olasz, láttunk már olyat jó párszor, hogy ezt továbbengedték, bőven elfogadható ítélet. De kit érdekel persze, ha ez fáj a riválisoknak, ez van, egy percig ne zavarjon minket.

Innen pedig meg is könnyebbültünk kicsit, volt egy pár helyzete az Atalantának, de semmi igazán komoly továbbra sem, aztán Theo Hernandez úgy döntött, akkor zárjuk is le ezt, és szépen végigvitte a pályán saját tizenhatosától egészen gólig a labdát a szezon legfontosabb meccsén. Nem normális. Elképesztő gól, a világ legjobb balhátvédjétől, lehet itt a szezononként 1-2 nagyobb hibáját követően kétkedni vele kapcsolatban, csak nem érdemes, amikor ilyeneket tud, nem mellesleg a védőmunkája is nagyon megbízható már hónapok óta.

Kezdődhetett is a buli a San Siroban, újabb clean sheet, és hát tényleg, az Atalanta évekig érinthetetlen volt nekünk, most meg a legutóbbi 3 meccs ellenük úgy nézett ki, hogy tavaly az utolsó fordulóban idegenben elraktuk őket a BL helyért, idén ősszel szintén idegenben oktattunk, és mindössze azértlett 2-3, mert a bíró meghúzta a meccs végét nekik, most meg a szezon legfontosabb meccsén nyertünk magabiztosan, bajnokcsapathoz méltóan. Nagyon szép, és keretet is ad az egész felemelkedésnek, hiszen emlékeztek mi volt az új Ibra éra előtti utolsó meccs? Bizony az Atalanta elleni 5-0-ás vereség, ezek után megváltozott minden, alig két és fél éve, most pedig bajnokok lehetünk újra, parádés sztori. Én ki nem állhatom Gasperinit, szóval tényleg csak az hiányzott, hogy Pioli az arcába táncoljon a vége felé.

Persze így is jól szórakoztam, tényleg az legszebb ebben a csapatban, hogy mindenki belerakja szépen a magáét a sikerekbe. Messin akármennyit poénkodunk, villantott egy nagyon patent gólpasszt egy ilyen kiélezett szituban, Theo Hernandez és Leao klasszisok és pont, Kalulu és Tomori megelőző szereléseit már olyan természetességgel nézzük, mintha 5 éve ezt nyomnák párban, Mike hátul irányít és szokásos agyeldobós bravúrt is hoz, Radó megint elképesztően hasznos mezőnymunkát rakott le (és mit szerelt a második gól előtt!), végül pedig ne hagyjuk ki az ajtón már két lábbal kint lévő Keszit: lehet nem szeretni a csávót, de a mezőny egyik legjobbja volt, kitette a szívét a pályára, profiként viselkedik, ezért pedig jár a köszönet és a békés búcsú. Sorolhatnám tovább, mindenkiről aki pályára került lehetne valami jót mondani, még akkor is, ha voltak gyengébb láncszemek persze.

És persze mindenki tudja már a poszt olvasásakor, hogy az Inter behúzta a saját bajnokiját, így nem lettünk bajnokok tegnap este pályán kívül. Ezt én annyira nem bánom amúgy, lesz még izgalom így, és annál nagyobb lehet az ünneplés. Hosszú lesz ez az egy hét, de most már kihúzzuk fél lábon is. Vártunk rá 11 évet, mi ez a pár nap még?