Nehéz mit mondani, mert ki akar erről a meccsről többet hallani. Sokat lehetett gondolkodni a szuperkupa bukta után, és talán mindenki úgy volt vele, hogy az a mélypont, ennél lejjebb már úgysem mehetünk – hát nem így lett. Az Atalanta elleni 5-0 óta a legmegalázóbb vereségünket szenvedtük el, ez pedig lehet egy korszakot is keretbe foglal egyben. Nagy a baj, és nem csak a pályán lévő dolgok miatt aggódhatunk, a BL helyről való lecsúszás pedig egyre valószínűbb opciónak tűnik.

Bizony ma Supercoppa Italiana döntőt rendeznek, ugye mennyire várta mindenki! Kicsit el is felejtettem én is, hogy lesz ilyen, jelenleg annyira nem hiányzott. De tény ami tény, egy Madonnina következik, egyenesen Szaúd-Arábiából, természetesen nagyon szimpatikus rendezés és szervezés mellett két eléggé szenvedő csapattal a főszerepben. Az azért szerintem nem kérdés, mennyire vesszük komolyan ezt, nincs olyan játékos, aki egy döntőre ne pörögne fel, pláne a városi rivális ellen. Bennem azért mérsékelt mind az izgalom mind az elvárás.

Nem szokhattuk hozzá az utóbbi években a jelenlegi hullámvölgyhöz, aggasztóan teljesít a csapat, ez a kupakiesés is intő jel volt. Oké, ezt a sorozatot azért mindenki el tudja engedni viszonylag könnyen szerintem, de nem egy ilyen megalázó vereséggel. Van baj sajnos, a következő hetek és hónapok komoly tesztet fognak jelenteni, miközben a tulajdonosok szándékaival kapcsolatban is sok a kérdőjel. Komor helyzetértékelés a tovább után.

A szerdai könnyed győzelmet követően egy rangadóval folytatjuk a San Siroban, egy az utóbbi időben nekünk jól álló ellenféllel szemben, nagyon elbízni magunkat azonban nem szabad. Főleg, hogy a teher adott, mert nyerni kellene mindenképpen, tapadni a Napolira, visszaelőzni a Juventust, kihasználni az Inter pontvesztését, leszakítani a Romát – csak ilyen egyszerű a képlet.

Milyen jó is volt újra meccset nézni, visszatértünk, egy kellemes szerda 12:30-as átmozgatóval – és de jó, hogy ezt tudom írni, mert a banter éra minden PTSD tünete előjön az emberben, amikor azt látja, hogy ilyen korán játszunk, egy alsóházi csapat ellen, aki már szívatott meg minket tavaly, idegenben, szar felkészülési meccsek után. Nálam ez automatikusan veszélyes x szagú, végtelen sok bénázással. De hát van egy Rafánk, egy Tonalink, és még sorolhatnám, a végeredménynél simábban ment ez, az az igazság.

Eléggé elfogytunk önmagunkhoz képest a félszezon végére, most jön egy utolsó hurrá otthon az eddig felemás Viola ellen. Itt bizony nyerni kell, ha egyáltalán csak félszemmel is nézni akarjuk a VB szünet alatt a teljesen elhúzó kukásokat. Nem tudom ígérni, hogy jó lesz, de most 2 hónapig nem nézhetünk Milan meccset, úgyhogy élvezzük ki, akár szar, akár parádés.

Valami hihetetlen, de ezek ellen nem tudunk normális meccset játszani, a tavalyi hazai rémálom után újabb teljesen őrült, néha komédiába fulladó szombat estét töltöttünk velük. Klasszis megoldások, VAR parádé, ‘perszehogyőlövi’ típusú gól, a fonalat teljesen elveszítő játékvezető, Balotelli tribute, volt itt minden basszus – most legalább jól jöttünk ki ezekből végül. Ettől függetlenül olyan rengeteg dicséret nem illetheti a csapatot, kivéve leginkább 2 embert, akik a hátukon vitték az egészet.

Ilyet sem manapság írhattunk le, a továbbjutásért játszunk a BL-ben a San Siroban, közel egy évtized után juthatunk be a legjobb 16 közé. Valahol siralmas ezt leírni, de egyben jó is, végre újra itt vagyunk, és végre erről lehet posztot írni, nem pedig egy Sassuolo elleni 8. helyért folytatott örökrangadóról Cerci vezetésével. A feladat nem lesz egyszerű, az elvárás viszont egyértelmű: ezt mindenképpen meg kell csinálni innen, és semmilyen kifogás nem elfogadható, túl sok múlik a mai meccsen.

Megint egy nyögvenyelős 3 pontot sikerült hazahoznunk idegenből, de ez is ugyanannyit ér, mint a parádés győzelmek. El lehetett volna dönteni az elején, az viszont nem a mi stílusunk, minden Milan szurkoló átlagéletkorát csökkentenie kell ennek a csapatnak, ahol csak lehet, legyen szó mercatoról, sérülésekről, szerződéshosszabbításokról vagy persze meccsekről. Így szeretjük őket, mert basszus mennyire jó már, hogy valahogy mindig behúzzuk a végén.

Az odavágóhoz hasonlóan nem túl nagy élmény nekiállni ennek a posztnak – kicsit jobb a helyzet, mivel ezúttal abszolút nem a játékosainkon múlt ez. Ettől függetlenül persze kár a meccsért, lehetett volna belőle valami nagyon szép, de legalábbis izgalmas, ehelyett a bíró egy nevetséges ítélettel vágta tönkre az egészet. Ez ráadásul nem először történik meg az elmúlt években, úgyhogy a tovább után kieresztjük kicsit a gőzt, aztán lehet küzdeni a továbbjutásért.