Van az a rövid, évente nagyjából két hetes időszak, amikor egy Milan-szurkoló még el tudja hinni, hogy minden rendben lesz. Augusztus van, süt a nap, még nem kaptunk ki három egymást követő középcsapattól, az új igazolásokról kizárólag YouTube-videókat láttunk, ahol minden labdaérintésük után valamilyen rettenetes elektronikus zene szól, és az új edző is egyelőre pontosan annyi rossz döntést hozott, amennyit meg tudunk magyarázni azzal, hogy épül a rendszer. Ez az év legszebb időszaka. Ilyenkor még minden új játékosban ott van a következő Milan-legenda. Minden 19 évesben az új Kaká. Minden 30, vagy manapság inkább már 50 milliós igazolás esetében teljesen biztosak vagyunk benne, hogy az előző klubja egyszerűen nem értette, hogyan kell használni. Ha valaki az első meccsen megver két embert, megtaláltuk a hiányzó láncszemet. Ha pedig a bajnoki rajtot is megnyerjük, néhány órára ténylegesen engedélyezett a scudetto szó használata.

A Milan múlt vasárnap 2-1-re nyert Torinóban Amorim első Serie A-meccsén, Cissé és Rabiot góljaival. Ebből természetesen következik, hogy idén már tényleg meglesz a 20. bajnoki cím.

A Torino elleni meccsben nekem nem is elsősorban az eredmény volt érdekes. A tavalyi szezont olyan mennyiségű céltalan labdajáratással, szenvedéssel és futballnak álcázott károkozással töltöttük, hogy májusra már maga a meccsnézés is valamiféle makacs önsorsrontássá vált. A szezon végén itt a blogon én is úgy fogalmaztam Allegriről, hogy soha többet nem akarom a Milan környékén látni, és a játékát terrorballnak neveztem. Ehhez képest most annak is tudok örülni, ha a pályán lévő tizenegy emberről időnként úgy tűnik, ugyanazt a sportágat játssza. Torinóban legalább ezt lehetett látni.

Nem volt hibátlan. Nem kellett félidőben átnevezni Milanellót Amorim tiszteletére. De volt struktúra, volt intenzitás, és időnként felismerhető volt, hogy mi szeretne történni a következő passz után. Ezek most luxuscikkek.

Ma pedig jön az a műfaj, amelyben a Milan az utóbbi időben egészen különleges teljesítményekre volt képes-

A kötelező hazai.

A Venezia a Serie B bajnokaként jutott fel, majd az első fordulóban 2-0-ra kikapott otthon a Leccétől. A végeredmény azért valamennyire csalóka, mert két Venezia-gólt is érvénytelenítettek. Tehát minden adott. Újonc. San Siro. Papíron jóval erősebb Milan. Olyan meccs, amelyet egy normális nagycsapat lejátszik, megnyer, aztán mindenki megy haza vacsorázni. A Milan-szurkoló azonban ennél sokkal tapasztaltabb. Mi már pontosan látjuk magunk előtt: Az első húsz percben 74 százalék labdabirtoklás. Egy kaput eltaláló lövés. Három Chukwueze-beadás, amelyekből kettő valamilyen fizikai anomália következtében visszakerül hozzá. A 31. percben Venezia-szöglet, majd egy 197 centis szlovén védő, akinek addig 14 Serie A-perce van, megszerzi élete első gólját. Maignan néz. Mi is nézünk. Félidő. A hatvanadik percben beáll Pulisic. A hetvenedikben Rabiot. A nyolcvanharmadikban valaki megsérül. A kilencvennegyedikben Maignan felmegy fejelni. Nem fejel. Ismerjük a műsort. És talán pontosan ezért lenne üdítő, ha ma este egyszerűen nem történne semmi ilyesmi.

A Gazzetta várakozása szerint Amorim ugyanazt a kezdőt küldi pályára, amely Torinóban nyert. Maignan – Gila, De Winter, Pavlovic – Chukwueze, Jashari, Musah, Estupiñán – Loftus-Cheek, Cissé – Gonçalo Ramos. A felállás ismét 3-4-2-1 lehet. Ezt leírva továbbra is van valami Football Managerben véletlenül megnyomott gomb jellege az egésznek. Chukwueze wingback. Loftus-Cheek támadó középpályás. A padon Modric, Rabiot és Pulisic. De már egyszer működött. Innentől pedig kifejezetten tetszik, hogy Amorim nem kezdi el azonnal keverni a paklit csak azért, mert a padon vannak a nagyobb nevek. Az elmúlt években sokszor olyan érzésünk volt, mintha folyamatosan a legjobb tizenegyet keresnénk, de közben soha nem adnánk elég időt egyetlen tizenegynek sem arra, hogy valóban csapattá váljon.

A legérdekesebb név most nyilván Cissé, aki 19 évesen, az első Serie A kezdésén rögtön gólt szerzett. Ebből két teljesen racionális következtetést tudunk levonni Az egyik, hogy érdemes újra kezdetni. A másik, hogy ha ma is gólt rúg, akkor 80 millió alatt nem vesszük fel a telefont. Ha három meccsen belül eljut három gólig, akkor 100. Ha gólpasszt is ad, Gerry kikapcsolja a telefonját.

Félretéve az augusztusi elmebajt, ezek azok a történetek, amelyek miatt egy új szezon eleje még tud érdekes lenni. Játszik egy gyerek, akire két hónapja még senki nem építette a kezdőt. Jól játszik. Gólt rúg. Az új edző pedig azt mondja, hogy akkor jövő héten is ő játszik. Nem kell ennél bonyolultabbnak lennie.

Ugyanez igaz Ramosra is. Nem várok tőle két gólt minden héten, viszont kifejezetten örülnék egy olyan Milan-centernek, akinek a játékát nem kell decemberre valamilyen speciális statisztikai mutatóval megmagyarázni. Jön egy csatár. Játszik. Gólt rúg. Forradalmi elképzelés! A Venezia pedig pont olyan ellenfél, amely ellen jó lenne ezt elkezdeni.

Amorim a meccs előtt arról beszélt, hogy a Venezia agresszíven, emberorientáltan védekezik, ezért gyors labdajáratásra és sok mozgásra lesz szükség. Nekem ezért ma nem is elsősorban az számít, hogy kettővel vagy néggyel nyerünk, de legyen látható különbség., és ne kelljen a 78. percben egyszerre pályára küldeni Pulit, Modricot, Rablót és a lourdes-i Szűzanyát, mert a Venezia 1-1-re áll a San Siróban. Legyen ez egyszerűen egy olyan meccs, ahol a 25. percben már látszik, melyik a jobb csapat. A 60-ban látszódjon az eredményjelzőn is. A 80-ban pedig lehessen azon gondolkodni, kit érdemes pihentetni.

Radikális elképzelések.

Mercato

A háttérben közben zajlik az utolsó nyári nagytakarítás, és itt már azért jóval vegyesebbek az érzéseim. Ricci a Como felé tart. Na, ezt például kifejezetten sajnálom. A szezon végi körkapcsolásban Ricsit azon kevés játékos közé soroltam, akikért fájna a szívem, ha elmennének. Egy év alatt szerintem közel sem láttunk belőle annyit, amennyit lehetett volna. Pont ezért bosszant különösen, hogy most elengedjük. Nem egy megöregedett, kifutott, a keret szélén ragadt játékosról beszélünk. Egy olyan középpályásról van szó, akiben szerintem még bőven lett volna mit megnézni egy működőbb csapatban és egy másik edző alatt. De legalább Ricci esetében sajnálom, hogy vége. Leaónál ennek nagyjából az ellenkezőjét érzem. Rafa jelenleg nincs benne Amorim meccskeretében, és a klub az eladásán dolgozik. A Barca, Reál, Bayern, PSG, City Aston Villa és a Galatasaray is szóba került lehetséges célállomásként. Júniusban már röviden leírtam róla, hogy szerintem sokkal hamarabb el kellett volna küldeni. Ezt most annyival egészíteném ki, hogy szerintem az egész Leao-történetet évekkel ezelőtt rontotta el a Milan. Nem elsősorban azzal, hogy nem adta el, inkább azzal, hogy nem nevelte meg. Leao 2019-ben érkezett a Milanhoz. Az első edzője Dzsámpi volt, majd Pioli vette át a csapatot és nevelte azzá, aki. Pioli után Fonseca, Conceicao és Allegri dolgozott vele, most pedig Amorim teszi ki vegül a szűrét. És ebből az edzői névsorból senki nem tudta, vagy nem akarta megtanítani neki azt az egy dolgot, amit szerintem évekkel ezelőtt meg kellett volna, hogy védekezni kötelező. Nem kell Leaónak Gattusóként kergetnie az ellenfél jobbhátvédjét kilencven percen keresztül. Nem kell a saját tizenhatosán belül becsúszva szerelnie. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen játékos köré részben úgy kell szervezni a csapatot, hogy támadásban friss maradjon. De az nem lehet normális működés, hogy labdavesztés után egyszerűen véget ér a munkaköri leírása. Évekig néztük ezt. Elveszíti a labdát. Megáll. Megfordul. Visszasétál. Közben a balhátvéd próbál egyszerre két emberrel foglalkozni, a középpálya tolódik, valaki kisegít, valaki más helye pedig emiatt üresen marad. Ez nem csak egyéni lustaság. Egy idő után szerkezeti probléma. És itt szerintem az edzők felelőssége legalább akkora, mint Leaoé. Ha egy 22 éves játékos azt tapasztalja, hogy ezt megteheti, akkor meg fogja tenni. Ha 23 évesen is megteheti, akkor továbbra is meg fogja tenni. Ha 24, 25, 26 évesen ugyanúgy kezdő, ugyanúgy ő a sztár, és továbbra sincs valódi következménye annak, hogy labda nélkül kiszáll a játékból, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy 27 éves korára sem tanulta meg. Mi tanítottuk meg neki, hogy nem kell. Pioli alatt még valamennyire érthető volt a kompromisszum. Leao meghatározó szereplője lett egy bajnokcsapatnak, meccseket döntött el, és volt olyan időszak, amikor a támadójátékunk jelentős része tényleg abból állt, hogy adjuk oda Rafának, aztán majd lesz valami. Csakhogy a bajnoki cím után kellett volna jönnie a következő lépcsőnek. Abból a különleges képességű fiatalból, aki eldönt meccseket, komplett futballistát kellett volna csinálni. Nem sikerült. Közben pedig évről évre csökkent annak az esélye is, hogy valaki őrült pénzt fizessen érte. Szerintem évekkel ezelőtt két értelmes út volt előttünk. Vagy rá kell kényszeríteni, hogy megtanuljon csapatban, labda nélkül is futballozni. Vagy eladni akkor, amikor még a fél Premier League egy potenciális világklasszist látott benne. Mi sikeresen választottunk egy harmadik utat. Nem tanítottuk meg védekezni, és nem is adtuk el. Most pedig eljutottunk oda, hogy a játékos még mindig ugyanazokkal a problémákkal küzd, csak már nem 23 éves, és a vevők is pontosan tudják, mit kapnak.

Ha most távozik, nem fogom különösebben sajnálni. Inkább azt sajnálom, hogy nem négy évvel ezelőtt kellett eldöntenünk, mi legyen Rafael Leaóból. Mert akkor még sokkal több lehetett volna belőle. Na de ez már a hétvége problémája.

Ma este előbb verjük meg a Veneziát.

Tipp: 2-0. Ramos beköszön, Cissé folytatja a hype-vonatot, és a 74. perctől példátlan módon nyugodtan nézzük a meccset.

Bónusz content: az előző poszt alatt érkezett Bombahoppa mester meghívója egy közös Juvés meccsnézésre. Össze kéne hozni!