Úgy emlékszem, ’14-ben volt, hogy találkoztunk egy nyári reggel Csirko mesterrel a Jászain vagy az Oktogonnál – ha a Jászain, akkor a Madalba tértünk be, ha az Oktogonnál, akkor nem tudom. De az biztos, hogy Csirko nagy cappuccinót kért, én pedig fekete teát. Így ment ez a blog nagy öregjével – összetartás olyan reggel kilenc körül. Nekem, mint rutinos egyetemistának, megfelelt, és neki is – hogy mit csinált, nem tudom már pontosan, de nem vette fel a reggeli műszakot ő sem valamelyik irodaházban a környéken. Kihozták ezeket a komoly italokat, s gőzölgésük felett Csirko belekezdett eszmefejtésébe – annyira gyakran nem találkoztunk, és maguk az italok sem hoztak minket közelebb egymáshoz, meg hát a reggeli időzítés sem az oldott baráti beszélgetések közhelyes alkalma – a Milanról beszélve viszont megengedheti magának az ember az érzelmesebb, átszellemültebb hangnemet, még akkor is, ha sem a helyzet, sem a beszélgetőpartner személye, de legfőképpen az a reggel kilenc maguktól nem fűtenék fel a beszélgetést. Talán a habot kanalazgathatta, mely alkalmat teremtett arra, hogy belekotyogjak mondandójába, és valami olyasmit szólhattam közbe, hogy Maldini mekkora kapitány volt, vagy ha nem is ezt pontosan, akkor a személyét méltattam. És erre nagyon emlékszem – Csirko a helyzetnek által megengedett maximális beleéléssel, erélyesen – talán fogalmazhatok így is – leteremtett, és sietve, de kimérten, minden szót külön hangsúlyozva ítéletet hirdetett: A CAPITANO BARESI, NEKI CSAK B A R E S I A CAPITANO.

Azóta többször volt szerencsém megtapasztalni azt a mérhetetlen, mondhatni abszolút tiszteletet, amit az eggyel idősebb generáció táplál Franco Baresi iránt. Remélem, Csirko mester jól van, már nagyon rég nem hallottam felőle. Baresi, szegény, Ő tragikus hirtelenséggel hunyt el, nagyon korán. Épp, hogy betöltötte a 66-ot, ez nagyon váratlan és mellbevágó. Egy olyan ország szülöttjeként, ahol közmondásosan sokáig élnek az emberek, bőven 80 felett van a jelenlegi várható élettartam. Dolce vita, halak, zöldségek, jó kávé meg tengeri levegő és szieszta – ezek azok a dolgok, amelyek hosszú, egészséges öregkorhoz segíthetnek. De kivételek mindig vannak, Baresi pedig nem egyszerűen kivétel, hanem kivételes személyiség, felérhetetlen és jó eséllyel utánozhatatlan nagyság.

Töprengek itt a kaportea felett – most is kilenc van, de este – mikor kellett ahhoz születni, hogy valakinek közvetlen élménye legyen Baresiről, és fel is fogja, amit lát. ’80 után aligha. Ha akkortájt, jó eséllyel akkor is elviszik a fókuszt Van Basten góljai, Desailly elképesztő fizikális teljesítménye és a hozzá társuló technikája, vagy éppen Szavicsevics fineszes megoldásai.Nekem, az eggyel későbbi generációnak Baresi már dokumentált történelmi emlékmű, kanonizált hérosz, szertartásszerűen felsorolandó tézis, hogy a trófeahalmozó, világverő s világválogatott Milan aranycsapatának kapitánya Baresi, Ő az, aki felemelte a trófeákat, aki jóban-rosszban kitartott a csapat mellett, egész profi karrierje során csak a Milanban játszott, és Ő volt az első játékos, akinek a tiszteletére a klub visszavonultatta a mezszámát, a 6-ost.

De hát lehet-e hitelesen méltatni Baresit személyes élmények nélkül? Minden bizonnyal – de azt el kell kerülni, hogy elkezdjem felfedezni, mekkora spíler volt, és milyen hatása volt a pályán s azon kívül. Nekünk, a fiatalabb, de már nem is annyira fiatal korosztálynak az idősebbek elbeszélései, történetei maradtak, melyeken keresztül felmérhető, rájuk mekkora hatással volt Baresi, s mekkorának kellett neki lennie ahhoz, hogy ilyen megkérdőjelezhetetlen tiszteletet oltson azokba, akik sokat s nagy időket láttak, éltek meg, és meg tudják különböztetni a kicsit a nagytól.

Nem gondolom, hogy fel kellene sorolnom, ki mit mondott Baresiről – a tényszerű dokumentálásnak is megvannak a maga fórumai, a blog pedig nem az – engem csak egyetlen érintett meg igazán, az, amit Maldini mondott róla. Hogy csendes volt, sohasem üvöltött, maximális alázattal és odaadással szolgálta a Milant. Hogy a tetteivel vált vezérré, és vezette a közösségét. Nem beszélt sokat, amit mondott, annak súlya volt. Öncélúan viszont nem szerepelt, nem szónokolt, nem produkálta magát.

Anélkül, hogy bármi kényszeredett kísérletet tennék egy egyedi gondolat megfogalmazására – a modern kor nem bővelkedik ilyen személyiségekben, de ha lennének is, aligha a Milanban. Tépelődök itt a kihűlő tea felett, nehogy megfeledkezzek valakiről – és bár úgy lenne – de nem gondolom, hogy Ambrosini távozása óta volt olyan játékosunk, aki karakterében mutatott volna hasonló elemeket. Ha lettek volna, vagy akár egy is, valószínűleg több és élettel telibb poszt születik – de hát milyen Milan-blog is lenne az, amelyik azt mondaná, hogy a mostaniakról nem beszélek, mert érdemtelenek, Baresiről meg nem beszélhetek, mert nem vagyok arra érdemes?

Baresi nekem már csak a lelátóról volt ismerősöm hétről hétre, a VIP-ből, ahogyan inkább szigorúan, mint jókedélyűen figyeli ezeket az inkább rossz, mint jó mérkőzéseket. Azt mondta anno a magyartanárom még általános iskolában, mindenki addig él, ameddig beszélnek róla, Petőfi és József Attila pedig azért halhatatlanok, mert róluk mindig fognak beszélni.

Nos, Baresi is halhatatlan, mert az biztos, hogy a Milan közösségei soha sem fogják elfelejteni, mindig lesznek, akik beszélnek majd róla. Nyugodjék békében, Capitano!