Vitán felül áll, hogy a játékunkon bőven lenne még mit csiszolni, ám időnként még is úgy tűnik, hogy ez már nem egy teljesen alaktalan, jellegtelen valami, viszont még közel sincs kész. Hogy aztán ez most pontosan mit jelent, azt rátok bízom, de ha egy csapat az öt európai topliga közül egyedüliként hoz le zsinórban három meccset kapott gól nélkül, az nem mutat rosszul – még ha nem is a közvetlen krémmel játszottunk.

Nagyon nehéz egyébként bármit is értékelni ebben a helyzetben, mert fogalmunk sincs, hogy a jövő héten azok az emberek felelős pozícióban ülnek-e még, akinek ez köszönhető – legyen az negatív vagy pozitív értelemben vett megállapítás. Szóval lehet, hogy kicsit unalomig ismételt mantra a részemről, de erős fent tartásokkal kell kezelni bármit is, amit látunk, mert bizony azokat az időket éljük, amikor ott fent döntenek nagyon-nagyon-nagyon sok dologról, és tulajdonképpen a vezetőedzőnknek sincs különösebb fogalma, hogy ez most konkrétan mivel is fog járni, tehát ugyan roppant jól hangzik a sajtóban, hogy nekünk kell az Európa Liga, csak egyelőre nem tudni, hogy konkrétan ki lesz, akinek majd elég lesz-e az év végén mutatott teljesítmény vagy sem. A teljes lebegés időszakában egy ilyen firenzei kirándulás hordozott azért magában néhány aknát, de ezeket sikerült vagy kikerülnünk, vagy még időben jött a szakértő csapat, vagy pedig vaklárma volt, mint Iicsics tizenegyesénél. Nyilvánvalóan maga a mozdulat nem volt szép, de ha ilyeneket lefújunk, akkor vajon a legvégén Luiz Adriano derékba töréséért mégis mi a herét kellett volna ítélni? Ok, tizit nem, mert ugye kívül volt, de egy tiszta piros és egy baromi jó szabadrúgás elmaradt, és ezzel le is zárnám a felpuffasztott Rizzoli Orsato tevénykedését taglaló sorokat, szerencsére nyakig nem tudott belenyúlni a meccsbe, csak combközépig.

Szóval a Montella által megálmodott valamiben mintha tényleg lenne kraft, mert az a bravúr azért a pezsgővel és kaviárral fémjelzett időszakban is csak ritkán jött össze, hogy három egymást követő meccsen ne kapjunk gólt, most pedig ez van, a Gazzetta pedig rá is világított, hogy az európai öt topligát alapul véve egyedül a Milan képes jelenleg erre – ez pedig bármennyire is fanyar a hangulat, bizony nem kis tett, miközben tudjuk nagyon jól, hogy nem Nesta és Maldini szaladgál hátul, akik előtt Gattuso vagy Kaká játszik. A legnagyobb öröm talán Montolivo játéka lehet: egyrészt minden jó megmozdulásra szükségünk van a középpályán, másrészt pedig Riccardo eddig minimálisan sem hasonlított arra, aki például csak tavaly szaladgált a Milanban, egy hasonló kaliberű ember viszont baromi sokat dobhatna az egészen, viszont úgy néz ki, vagy a környezet, vagy valami, de rendesen feldobta. Mellette pedig Locatelli megint hozzá tudott tenni egy picit – nem mondom, hogy a téli mercato megoldva erre a részre, de azért cseszett jól mutatna egy Donnarumma-Romagnoli-De Sciglio-Locatelli négyes mondjuk a két év múlva esedékes kezdőcsapatban is.

Viszont bármennyire nem rossz ez az egész, a jótól még messze áll: szóval pont az hiányzik, ami miatt elégedetten lehetne hátradőlni a fotelben. Arra azért elég vékony alapozni, hogy majd Bacca mindent bever – most sajnos nem tette, de nem jött mellette senki, aki pótolta volna. Suso bármennyire hatékonyan kezdett, talán megérne egy pihenés neki, és amondó vagyok, Jack talán megpróbálhatná ott, Locatelli pedig kapjon egyszer kilencven percet, vagy legalább hatvan-hetvenet.

Mindezek mellett bármennyire is tisztában vagyunk azzal, hogy ez így nem feltétlen pálya, amit jelenleg tudunk nyújtani, ha sikerült volna hozni az elcseszett Udinese-meccset, egy szavunk nem lehetne az egészre – főleg, ha legyaknánk a Sassuolót vasárnap, ami mondjuk az előzmények tükrében közel sem tűnik könnyed gyermekmesének, bár állítólag Berardi még nem lesz.